Ilyen tényleg van, hogy az anya rombolja a gyereke önbizalmát?

1-es

AKÁRMI okozza, az nem a gyerek gondja, és nem a gyerek felelőssége.

Nálam csak az volt, hogy családi összejöveteleken mindig cikis dolgokat mondott el rólam. Egy idő után felmerült bennem, hogy esetleg akkor nem is lehet semmi jót mondani rólam.

Aztán amúgy meg számon kérte, hogy miért nincs önbizalmam, hiszen x meg y is dicsért. Ja, csak ő sose...

Persze. Ha nem veszi észre a gyerekét, nem dicséri meg akkor ennek a hiánya elég rendesen meg fog mutatkozni.

Az, hogyha még valaki direkt az ellentettjét csinálja az se ritka. Megjegyzéseket tesz, gúnyolódik, cinizmus, szarkazmus, irreális elvárások.

Az önbizalom nemcsak úgy van, mielőtt sokan félreértenék. Illetve csak ott van alapból, ahol normális, empatikus, jól funkcionáló család, környezet van, ahol nem volt dominancia, lelkileg bántalmazás. Ahol megvolt a képzeletbeli háló, ahova hiba elkövetése esetén is lehet esni, nem lecseszészt kapunk.

Nálatok kérdező, nincs ilyen, mert akkor nem lenne kérdés. Akkor mindent meg tudnátok beszélni félelem nélkül. A szokásos kontrollmániás családod van, sosem alakult ki mellette önbizalmad, így nincs mit lerombolni. Te egyszerűen most kezded megérteni, hogy valami nagyon nem jó a családban, szorongsz miatta.

Ha szeretnél segítséget, bátmikor tudsz kérni

Nálunk is ilyesmi volt. Bármit mondtam neki kiskamaszként, általában kiröhögött hogy ez nem akkora gond, vagy ez úgyse fog menni. Hozzám csak akkor szólt ha valamit nem jól csináltam, dicséret sosem volt, mert az szerinte természetes hogy így kell, nem jár érte jó szó. A rokonoknak kibeszélte minden ügyemet, hazudott sokszor hogy ő jól jöjjön ki belőke. Egy idő után semmit nem mondtam el neki, így talán kevésbé sérültem kamaszként. Később, mikor 20 lettem elköltöztem, folyton nyaggatott hogy miért nem keresem, miért nem beszélgetünk. Egy idő után közöltem hogy mert nincs miről, eddig sem volt. Erre nekiállt hisztizni, hogy dehát miért. Egy cseppet sem sajnálom.

Azóta eltelt újabb 15 év, néha felhív hogy hogy vagyok. Az én válaszom mindig az hogy jól, teljesen mindegy hogy vagyok. Erre megnyugszik hogy minden rendben van, és öt percet panaszkodik valamire, amit csendben végighallgatok, majd elköszönünk.

Ha az unokáját meglátogatja, nincs olyan mondata amiben ne piszkálná valamivel a gyereket, vagy ne zsarolná a "szeretetével", így általában 20 perc után hazaküldöm. Szerintem nem is fogja fel az ilyen ember hogy milyen károkat tud okozni.