Ezért a gonosz emberért kellett elveszítenem anyukámat?

Hosszú lenne a történet, de röviden írom, nagyvonalakban.

Nagyon jó anya-lánya viszony volt köztünk. Nincs testvérem, anyu elvált volt, párja sem volt azóta. Szimbiózisban éltünk 30 éves koromig, persze én közben, 17 éves koromtól kezdve kerestem a párom. Akkor kezdtek először érdekelni a fiúk. Anyunak valahogy soha senki nem tetszett, de utólag látva őket tényleg egyikkel se tudtam volna élni hosszútávon. Tehát ezekben igaza volt.

Egyszer csak, huszonéveim második felében jött egy diplomás, jól szituált, tőlem idősebb férfi. Megnyerő modora volt. Mindketten éreztük anyuval, hogy ő más, mint a többi. Én beleestem, mint vakló a gödörbe. Anyu boldog volt, végre férjhez megyek.

Tévedtem vele kapcsolatban. 4 évig voltunk együtt, abból 2 év menny volt, de az utolsó 2 év pokol. Kimutatta a foga fehérjét. Elkezdett velem fölényesen beszélni, soha semmihez nem volt közöm, 3 diplomás létemre ócsárolt, hogy semmitérő diplomák, csak elvettem a helyet más, rendes ember elől, mert buta vagyok, sok hasznot nem hajtok, és persze úgy is kezelt, mint egy szellemi fogyatékost. Pl. megmutatta, hogy kell bepakolni a kocsiba, mert én csak úgyis elrontanám, aztán amikor legközelebb én pakoltam egyedül, akkor átpakolt 2 szatyrot, mert az úgy nem jó, és még sok ilyen apróság. Csak hogy hülyének érezhessem magam, aki semmihez nem ért. Főzésnél nem engedett alapanyagot felhasználni, mert ne pazaroljam, persze anélkül meg nem lett jó az étel, és tüntetőleg vajas kenyeret evett, stb. Emellett ivott is, de nem látszott rajta, és ez csak lassan derült ki, mert zugivó volt végig, de persze ehhez sem volt semmi közöm.

Elvenni nem akart, mindig halogatta valami miatt.

Az tette be a kaput, hogy egy vitánál megfenyegetett, hogy meg fog ütni, s ezek után ő akart elhagyni, de nem tette. Igaz, nem ütött meg, de nem vártam meg, elhagytam én. Piszkosul elegem volt már.

Anyu sírt, hogy szétmegyünk, könyörgött, hogy maradjak vele, mert ő a hozzámvaló. Soha semmit nem hitt el vele kapcsolatban, amit meséltem. Anyu előtt teljesen más volt, szerepet játszott. Sőt amikor már nyíltan borítottam a lapokat, és mindkettőjük előtt kereken kimondtam, hogy XY, elég a hazudozásból, mindketten tudjuk, hogy miket művelsz, akkor XY mosolyogva pszichiátriát javasolt nekem, mert hallucinálok, ő ilyeneket soha nem tett, anyu meg sírva csitított, hogy ne cirkuszoljak már XY-nal, menjünk haza és béküljünk ki.

Nem békültem, elhagytam. Felraktam magam társkeresőre, egy délután csendes magányomban ordítva sírtam egy sort, hogy miért kell nekem így élni, aztán pár nap múlva megismertem a későbbi férjemet.

XY szívhez szóló levelet írt az esküvőnk előtt, amit persze két példányban írt meg, egyet anyunak továbbított. Nem hatott meg, ettől én még férjhez mentem.

Anyu sírt, és onnantól kezdve mindig sírt. A férjemet soha nem fogadta el. Nem mehettünk hozzá úgy, hogy ne cirkuszolt volna vele. Mindennek elmondta, a férjem tűrte. Aztán csak akkor mentünk hozzá, amikor nagyon muszáj volt.

Anyu onnantól kezdve meg akart halni. Azt mondta, nincs értelme az életének, mert nem ezért nevelt fel engem, hogy ne ehhez a jólszituált XY-hoz menjek, aki mellett életem végéig megbecsült társadalmi rangban és anyagi biztonságban élhettem volna. Igen, az én férjem gyári munkás.

Meg akart halni és ezt komolyan gondolta. Nem lett ugyan öngyilkos, de nem kezeltette többé a betegségét. Idejekorán, 67 évesen halt meg. Ha továbbra is foglalkozik a betegségével, még ma is élne.

Amikor meghalt, összeroppantam. A sors úgy hozta, hogy nemrég rámírt XY, hogy perbe fogták, gyakorlatilag elveszítette mindenét. Csak az van meg, amit anyutól örökölt. Igen, anyu úgy rendelkezett, hogy ő is örököljön, ne csak én.

Próbáltam erre kedvesen, udvariasan reagálni, hiszen nem köt hozzá semmi, és végső soron visszakapott mindent a sorstól. Azóta is egyedül van.

Azonban ismét kijött a valódi énje, és már olyan sértéseket vág a fejemhez, amiket még anno a legvadabb időszakunkban sem. Hülye liba, jó, hogy nem vettelek el, sose akartalak, egy féreg vagy, stb. Már az anyázásnál tartunk. Közben meg az anyám gyakorlatilag ezért az emberért halt meg. Ha nem a neten írta volna, hanem személyesen, én akkor is nekimegyek, ha kétszer akkorát kapok vissza.

S most elgondolkoztam: nekem ezért az emberért kellett elveszítenem az anyámat?