Miért olyan nagy kérés anyám felé, hogy KÉRETLENÜL ne emlékeztessen olyan elintézendő dolgokra, amik őt ráadásul nem is érintik?
Rühellem, ha valaki úgy emlékeztet engem valamire, hogy arra nem kértem meg. Okádni tudnák tőle. Konkrétan annyira fel tud ez idegesíteni, hogy elkezdem halogatni a dolgot, holott lehet, hogy ha nem emlékeztetnek rá teljesen kéretlenül már rég megcsináltam volna. Főleg anyám csinálja ezt rendszeresen, de olyan dolgokkal, amik őt nem is érintik, lévén önellátó vagyok.
Tudom, hogy mikor akarok megírni egy számomra közepesen ráérős, minimálisan fontos emailt, jobban tudom, hogy mit-mikor akarok/érek rá/tudok elintézni, mint ő 160 kilométer távolságból, tudom mikor van a beadandóm határideje, én látom Neptunkban, ha valami befizetés van, nem kell Messenger üzeneteket irkálni csak azért, hogy a beszélgetés egy naptár jellegű valamivé váljon, ráadásul az is az irritáló formában.
Nyilván tartunk kapcsolatot, ha ritkán otthon vagyok látja, hogy például beadandót írok, tehát nyilván nem tudom hermetikusan elzárni előle az összes infót, meg ha kérdez valamit akkor válaszolok, mert azért elég nonszensz lenne egy például mi van a diákigazolványommal(ez egyetem elején volt még, nem mostanában) kérdésre azt válaszolni, hogy "nincs semmi közöd hozzá", a beszélgetés közepén meg elég életszerűtlen nem szimpatikus mondatokat ignorálni élőben, messengeren meg csak megkérdezi újra, meg újra, meg újra, és addig nem lép tovább.
Csak hogy egy azt a régi diákigazolványos példát mondjam. Lejárat közelébe volt a gimis igazolvány, az új meg még kanyarban sincs, kéne ideiglenes. Anyu meg teljes tudatában annak, hogy hétfő volt, óráim reggel nyolctól este nyolcig folyamatosan, ennek ellenére rámír, hogy voltam-e azon a héten intézkedni az ügyben, ráadásul a hétvégén előtte otthon voltam és napi hatmilliószor elmondta, hogy a következő héten intézzem el. Nyilvánvaló volt, hogy az hétfőn nem lesz elintézve, hát folyamatosan órám van, sietni kell szünetekben a két épület között, időm se lett volna rá aznap... Akkor minek kell megkérdezni?
Vagy ha hétvégén otthon beadandót írok, több mint egy hónap van a határidőig. Meglátta, hogy írom, aztán minden áldott nap rámír minimum két kicseszett héten keresztül, hogy leadtam-e, ne felejtsem el leadni, stb. Teljesen elveszi a kedvemet az egésztől az álandó bsztatással, hogy otthagyom nem nézem át, nem adom le két héttel a határidő előtt, hanem "csak" időben.
És én már mindenhogy kértem, hogy ne bsztasson a határidőkkel, ha nem kérem meg rá (márpedig sosem kérem meg rá), nincs erre szükségem. Mondtam már szépen, csúnyán, viccesen, mindenhogy. Ha meg megindokolom, hogy ennek hatására kezdek el halogatni, akkor meg betudja annyival, hogy hát az én bajom. Hát de, ha az én bajom, akkor minek próbál belepofázni?
El nem tudom képzelni, hogy így akar beszélgetni. Ha nem ilyen muszáj-fontos-fontosnak tűnő-határidős dologról van szó, akkor nem érdekli annyira, hogy mi van velem, néha teljesen random témát vált az ilyenekre inkább. Tehát ha arról beszélek, hogy mit csináltam a barátaimmal, azt félbeszakítja az ilyen emlékeztető-bsztatással, vagy telefonozik közben...
Nem olvastam végig a válaszokat, csak kitartást szeretnék kívánni.Anyám is ilyen, mindig ilyen volt, soha semmi sem változott nálunk,pedig 46 éves családos nő vagyok.A mai napig felhív, hogy ne felejtsek cipőt adni a gyerekre, meg vacsorát adni neki,meg én is vegyek kabátot,ha kimegyünk,meg feküdjek le hamar,mert reggel dolgozni kell menni,meg jó buszra szálljak, nehogy eltévedjek,mert akkor ő majd kereshet(wtf!!),ilyesmik,sőt bármi ilyen,és ezek életszerütlen variációi.
Remélem te találsz megoldást.
Akkor egyáltalán ne járj haza.
És valamit valamiért. Az üzenetbeli kapcsolattartás beszüntetése lenne a megoldás, hiszen a rászólás, mint látod, nem működik. Ha nem kívánod az üzenetek olvasását megszüntetni, nincs megoldás. Csodák nincsenek.
Én tuti már beszóltam volna, hogy "és te nem felejtetted el ma megnézni a postaládát? bevetted a gyógyszereid? mentél 10ezer lépést? mostál fogat? kész vagy már a mosogatással? ugye nem felejtettél el bevásárolni... stb." :D
Na jó, előbb megmondanám, hogy "anyám, már felnőtt vagyok és nagyon rosszul esik, hogy nem bízol bennem, pedig mint az ábra mutatja, nélküled is még életben vagyok és inkább büszkének kellene lenned rám".
Egyébként az én anyám is szokott ilyen lenni (40 vagyok két gyerekkel), bár nem ennyire durván, de minden nap felhívott, nem kell-e segítség meg átjött akkor is valami mondvacsinált indokkal, ha nem kértem és nem volt alkalmas. Szóval szépen leültettem és megkértem, hagyjon végre felnőni, mert nem ettől fogom jobban szeretni, hanem ha elengedi a kezemet és bízik bennem. És a hogy kontroll helyett inkább a dicséret hiányzik a boldogságomhoz. Azóta nagyon sokat javult a helyzet.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!