Akik az apa által bántalmazott anya mellett nőttek fel, azoknak milyen lett a kapcsolatuk az anyjukkal?

Nem leszek népszerű, de bizony én megvetem anyámat, amiért gyenge volt, és nem vetett véget a dolognak, pedig felnőtt, és megtehette volna.

Most, hogy én is felnőtt vagyok, látom, mennyi lehetőségem van. Ki lehet ismerni az embereket, és nem szülni gyereket egy bántalmazó phasznak. Lehet jobban fizető állást keresni, és lelépni. Lehet nemet mondani az első kísérletnél, mikor megpróbálják elnyomni a jogaid egy párkapcsolatban, és nem hagyni, hogy a szerelem rózsaszín köde elvegye a józan eszedet.

Nem, nem tudom sajnálni édesanyám, hogy jaj, szegény áldozat. A többi nőt sem tudom sajnálni. Az hogy van, hogy egy csomóan meg nem lettünk áldozatok? Hogy nem adtuk fel az anyagi és intellektuális függetlenségünket, és nem hagytuk magunkat átverni és elnyomni? Pedig próbálkozás nálam is történt, volt nekem is olyan kapcsolatom, ami a szüleim házasságára hajazott, csak én kiléptem belőle, nem szültem bele egy ártatlan gyereket.

Gyenge emberek, akik nem tudnak saját magukért kiállni, ne szüljenek gyereket. Legyenek kompetens felnőttek először, és majd akkor lehet felelősséget vállalni egy kiszolgáltatott emberi lény iránt, ha ők maguk már nem kiszolgáltatottak.

Bocsi.

Vagy olyan visszamaradott, neandervölgyi állatmaradékok ne csináljanak gyereket akik verik és torrorizálják a családjukat.

Bocsi.

Az áldozatot nem lehet hibáztatni, ha áldozattípus.

Én 16, a húgom 13 évig élt ebben, anyám 18 évig. Megvan ennek a pszichológiája, hogy miért van így, és hiába írom le, ha anyukád ellen vagy.

Én gyűlöltem létezni is egy ilyen családban, mégis nehéz volt kiszakadni belőle. Én is olyan voltam, mint anyukád, pláne 16 évesen, tinédzser fejjel, amikor azt hiszed, hogy tiéd a világ. Én nem akkor kaptam idegösszeroppanást, nem akkor lettem depressziós, nem akkor jöttek ki a pánikrohamok rajtam, amikor napi szinten kapcsolatban voltam apámmal, vert, verbálisan bántott, hanem utána. Amikor kikerültünk onnan, akkor lettünk sz4rul mind a hárman. Oké, hogy itt a szabad élet, de el kell menni boltba, el kell menni iskolába, apa bármikor megjelenhet, ha megtudja, hogy hol vagyunk, akkor nekünk végünk. Sokáig nem mertem bekapcsolni a telefonomat, mert féltem, hogy lenyomoztatja. Majdnem elüttettem magam egy autóval, annyira néztem hátra fele, hogy nem ő követ-e. Ha átmentem egy útszakaszon, ahol nem láttam senkit, és megjelent valaki, vagy megzörrent a bokor, már szorult össze a gyomrom a félelemtől. És persze amikor először megjelent a házunknál, hogy márpedig megyünk haza, majd összef4stuk magunkat. Akkor éjszaka nem aludtunk, hátha visszajön. Másnap pedig érettségiztem.

Az elmenetel nem jelent szabadságot.

Anyukádon pedig most tör ki az elnyomás okozta sebek.

Nekem nem lett jó anyámmal a kapcsolatom. Mindkettejüket utálom.

Sajnos a természet, az élet (nem is tudom minek nevezzem) úgy alkotta meg, hogy a szülők döntése (sok esetben következménye) a gyerekvállalás. A gyerekek egy családba, legyen az akármilyen is, abba a családba születnek bele, választási joguk nincs. Akit megver a párja/férje, ott a férj a ludas, a feleség az áldozat. De ha már egy gyerek ott van, akkor a feleség/anya nem áldozat, hanem maga is bántalmazó.

Olyan károkat szenvedtem, hogy egy élet kevés arra, hogy azokat a berögződéseket kiverjék belőlem, amiket magamban hordozok. Normális ember már nem igazán lesz belőlem, ettől függetlenül fejlődni, gyógyulni szeretnék, és megteszem a tőlem telhetőt.

Igenis joga van egy gyereknek haragudnia az apjára és anyjára is a bántalmazó környezet miatt. Hiába állítjátok az ellenkezőjét. Az apa a legnagyobb hibás! Az ilyenekért kellene visszahozni a halálbüntetést. De az anya sem vétlen, aki végignézi a gyerekének a megverését, molesztálásnál elfordítja a fejét, nemi erőszaknál sír.

És akkor még a kérdező anyjának áll feljebb, meg ő hibáztat másokat. Hát álljon meg a menet!