Hogy értessük meg a fiunkkal, hogy nem neki volt igaza, és ezért nem fogjuk kitagadni az unokatestvérét?

Gratulálok a fiadhoz, nagyszerű, tisztelettudó fiatalember lett belőle. Még szerencse, hogy nem szexista egy kicsit sem, és a végletekig tisztelettudó.

Máskor is kapott már a nagy pofájáért amúgy, vagy eddig szerencséje volt?

Nem avatkoznék bele, sőt, igazat adok az unokatestvérnek. Nem vagyok az erőszak híve, de én vágtam már orrba a barátnőmet, amikor juszt azért is gúnyolódott egy számomra kedves személyen.

Persze megsértődött, meg én voltam a hp.

Bocs, a tizenötödik figyelmeztetés után hadd ne maradjak tovább türelmes.

Ő vérig sértődött, és azóta sem beszél velem. Nekem mindegy, az ő hülyesége volt.

hanem csak nem akarta megverni a nőverem előtt - ááá, nem azért nem, mert TUDTA, hogyha megpróbálna keménykedni az unokabátyja a szrt is kiverné belőle - mint történt is.

A fiad egy sunyi kígyó, a másik háta mögött nagy a szája, de szemtől szemben már lapít.

Olyan könnyű itt rendkívül sokaknak elítélni a másikat, ahelyett, hogy a helyzetet ítélnék meg.

Eljön a szülői házba hozzánk (hiába nem lakok már ott, és tulajdonjogilag nem a „sajátom”, úgy tekintek rá, mint a szülői házra, mint gyermekkorom színhelyére, mint a helyre, ahol gyermek voltam, ahol felnőttem – és erről a szemléletről is szól a család) vendégségbe néhány rokon, és kikezd a párom miatt. Nem most kezdték, volt már néhány alkalom, amikor beszólogattak, de most „itthon” teszik, abban a lelkemben békés, védett környezetben, amire még most is „biztonságos helyként” gondolok.

Teljesen természetes, hogy elvárnám a szeretteimtől, akik reményeim szerint szintén szeretnek, hogy kiállnak értem azzal, hogy rendreutasítják a páromat szapulókat, de nem teszik. Persze mit is várhatnék a szüleimtől, hiszen anyám is ugyanígy beszél, ugyanígy reagál…

…de az anyám, akit szeretek, és a véleménye ellenére megélem a köteles tiszteletet is, bármennyire is fáj, amit mondani vagy tenni szokott.

Itt van szüleivel az unokatesóm, akivel együtt nőttünk fel, aki nem csak rokon, de barát is lehetne, de ahelyett, hogy végiggondolná, mit érzek a szavai miatt, csak durva, fellengzős, sértő szavakkal illeti azt, akit szeretek, kigúnyolja az érzéseimet, kiüresíti, lealacsonyítja a párkapcsolatomat. Sebaj, mert nem csak az anyám nem szól rá, mint házigazda a vendégre, hogy ne beszéljen így a fia párjáról, hanem a saját anyja sem szól rá, hogy ne beszéljen így egy nőről, akit ténylegesen nem is ismer...

Mit tegyek? Mert bizony valamit tennem kell, hiszen ha nem teszek most sem semmit, akkor fel sem fogják, hogy amit tesznek, érzelmi bántalmazás, hogy amit tesznek, családhoz méltatlan…

Legyek konfliktuskerülő? Hagyjam rájuk, várjam, hogy vége legyen, és maradjak az, ami eddig: gyerek, aki szó nélkül fogadja, bármit is mondanak vagy tesznek vele, mert ebben a családban így szokás, és nem állunk ki magunkért, érzéseinkért, véleményünkért és nem utolsó sorban a szeretteinkért? Ne álljak ki azért, akit szeretek, mint ahogy értem sem állnak ki azok itt, akik állítólag szeretnek?

Legyek félmegoldással kompromisszumkereső? Felálljak az asztaltól és köszönés nélkül hagyjam ott őket, ezzel üzenve nem csak a vendégségben lévő családtagoknak, de a szüleimnek is, hogy amit csinálnak, az nem csak udvariatlan, neveletlen, de érzéketlen, bántó, fájó is?

Legyek konfliktusfelvállaló? Abból, hogy némán elhagyom a szülői házat, ami már lélekben nekem nem biztonságos hely, nem megfelelő tanulságot vonnak le, hanem hisztisnek, meggondolatlannak, bunkónak mondanak, vagy simán csak örülnek, hogy eredményes volt a helyzetemmel való szembesítésem: talán az unokaöcsém által (is) okozott lelki kínok miatt majd felülvizsgálom a párkapcsolati érzéseimet, és szakítok a kedvesemmel.

A szüleimnek is üzennem kell, mégpedig úgy, hogy azzal átüssem a beszűkült tudatállapotukból adódó magas ingerküszöbüket, tehát tennem kell valamit, valami határozottat.

Nem ütöm meg a srácot, nem vagyok bántalmazó, verekedős, agresszív. Nem célom, hogy verekedést provokáljak a családi házban. Igen, akkor azt teszem, amit civilizált keretek között még lehet: kiutasítom a házból. Hmmm Nem, nem akarok vitát, dulakodást, feddést a szüleimtől, amikor teljesen alulmaradok, elhatárolódva mindenkitől.

Nem, nem azért nem akarom ezt, mert félek, hogy magamra maradok egy családi vitában, hanem azért, mert a lelkem mélyén tudom: ha belekényszerítem a szüleimet egy állásfoglalásba, és a távozásra felszólított unokaöcsémet maradásra kérik, akkor nincs értelme többet ide jönnöm, mert nem haza jövök, mert ez a hely számomra többé nem otthon. Lehet, hogy nem átgondoltan, de olyan döntést hoznak, amit érzelmileg nem lehet jóvá tenni.

De talán a sokkhatás átüti a szüleim ingerküszöbét, elgondolkodnak és észhez térnek, átgondolják, és jól választanak, ezért megfogom a grabancát és kiteszem innen a srácot.

Vegye tudomásul, hogy itt nem mondhatja azt arról, akit szeretek, amit otthon elmondhat, mert az arcátlanságnak is van határa – ha otthon nem tanították meg, akkor most itt tanulja ezt meg. Kidobtam.

Rászoltam, hogy kushadjon, ne hőzöngjön, ne akarjon verekedést, mert annak nem lesz jó vége, attól függetlenül, ki maradna alul kettőnk közül. Mindkét verzió nehezen, vagy legalábbis ennél nehezebben helyrehozható veszteség a családnak.

Eltelt egy hét. Nem változott ténylegesen semmi.

Az unokaöcsém fröcsög, sértett, holott ő volt a sértő, és most mindenkit ellenem hangolna. Nincs nehéz dolga sajnos, mert a szüleimnél sem változott a kapcsolatom megítélése, sőt, most úgy gondolják, a kedvesemet választottam a családi béke helyett. Nos, az anyámat még meg is értem: fél, hogy nem lesz unokája, mert talán a kedvesem már nem fog gyermeket szülni nekem, ha együtt maradunk. Ha együtt maradunk. De ez nem az ő élete, annak kellene örülnie, hogy én boldog vagyok. Ha csak néhány évig vele, akkor csak néhány évig vele, ha egy életen át, akkor egy életen át. Persze, mondja el, hogy _szerinte_ meg fogom bánni, ha nem lehet majd gyermekünk a feleségem kora miatt, de ez előfordulhatna egészségügyi okok miatt egy fiatal lánnyal is, de én a kedvesemet szeretem, nem egy nevenincs talán-lányt…

Az anyám viselkedése, szava bánt, de megértem, mert megértem a rejtett félelmét. Azonban mi köze ehhez az egészhez bárki másnak? Nekik nem fáj, hogy nem lesz gyermekem. Nekik mi fáj? A boldogságom?

Eltelt egy hét, és a nagynéném, aki az unokatesómat felnevelte, még mindig nem érti, hogy miért reagáltam így, miért nem voltam néma, mint ahogy elvárták volna az anyámmal együtt. Mert bele sem gondolnak, milyen mindennapi nehézségekkel küzdünk meg mi mindketten a párommal a pletykás munkahelyen, kibeszélős szomszédsággal, kéretlen tanácsokat adó baráti körben, furcsálkodó vagy ajakbiggyesztő ismeretlenek között, vagy szinte bárhol azért, hogy a kapcsolatunk olyan jól működjön, ahogy működik, olyan boldogok legyünk, amilyen boldogok vagyunk együtt.

Mert a közmegítélés, az előítéletek, a teljesen természetes belső frusztrációk miatt a mi helyzetünk nehezített.

Pedig ha csak abba gondolna bele, amit mint rendszeres Kiskegyed olvasónak és Mónika Show nézőnek tudnia kellene: Deutsch Anita és Kinizsi Ottó szerelme esetében hányan kiáltottak botrányt, ítélték el felváltva mindkét tagját a párnak, azt mondva hibásnak és bűnösnek, akivel kevésbé tudtak azonosulni, és olyan motivációt, indittatást vetítettek saját kicsinyes fantáziájuk alapján a háttérbe, ami igazolhatja kispolgárinak mondott, de inkább kisstílű véleményüket, vádjukat…

Vagy elég öregek már, anyám is, a nővére is, hogy emlékezhetnének Domján Editre és Szécsi Pálra, akiket még a művészvilágbeli kollégáik is folyamatosan ugrattak, vegzáltak, hergeltek, a rajongók és kívülállók találgattak, rosszindulatú pletykákat terjesztettek, és lám, hova is vezetett mindez. (Függetlenül attól, hogy a részleteket mai napig találgatják, de a tragikus végkifejlet az vitathatatlanul tragikus végkifejlet…)

De nem, nem mérik fel, mit okoznak, mi lehetett volna, vagy mi lehetne a s(z)avaik következménye, még most is azon lamentálnak, hogy mi lehetett a bajom, hogy nem tűrtem csendben, bírka módjára azt, hogy leszolják a kedvesem, lekicsinylik az érzéseimet, kiüresítik az érzelmi kapcsolatomat, azt sugallják, hogy csak azért vagyunk együtt, mert ő kihasznál érzelmileg, én pedig kihasználom testileg --- vagy fordítva…

Kell nekem ilyen család?

bingo 🙂

nem tudom, hogy tényleg te vagy -e az unokatestvére, de pontosan ezt éreztem az egész történetben. és azt gondolom, hogy ez nehéz helyzet. teljesen érthető reakció