Mit tegyünk ilyenkor?

Az a helyzet, hogy apa most nagyon maga alatt van.

Ahogy elváltak anyával, én és tesóm vele maradtunk. Később megismerkedett egy nővel, pár évig ezidáig együtt voltak. A nő velünk élt. Most meg csak úgy hirtelen egyik napról a másikra elpakolt tőlünk, szóval szétmentek apával. A nő egyébként nagyon egy szemét, aljas, rosszindulatú ember, és ami a leginkább illik rá, kétszínű és képmutató. Megjátsza mindenkinek hogy milyen rendes, ehhez nagyon ért, de igazából nem tudják milyen ő. Viszont én meg tesóm már kiismertük. Szóval már egyre többet így hisztizgetett hülyeségeken, aztán egyik napról a másikra hirtelen megint valami baja lett és lelépett. Már minden idegesítette, kis jelentéktelen dolgok is. De valójában neki van nagyon rossz idegesítő természete. A dologban az is benne van amúgy, hogy mostanában ő egy nagyobb összeghez jutott és tervezgette az életét aztán egyet gondolt és lelépett innen.

Nekem meg tesómnak egyáltalán nem hiányzik sőt nagyon örülünk is neki hogy megszabadultunk tőle. Apa is ezt mondja, meg próbálja magát tartani, de látszik hogy borzasztóan hiányzik neki az az asszony. Már lassan két hete volt ez, de még mindig ugyanúgy kivan. Az a nő meg szerintem nem. Igaz hogy elvileg betegesen imádta apát, de ez nála nemigen jelent semmit. Mert ő egy könnyűvérű, egész életében az volt, csak apánál húzta meg magát, ő vissza tudta fogni. De most felszabadult, már biztos van valakije, meg kalandjai ilyen-olyan dolgai, ez 100%, mert ő ilyen, egy k.va nem változik meg. Így ő nem tisztességes mint ahogy apa, hogy gondol rá, hiányzik neki meg minden. Lehet apa meg mondjuk túl gyenge ilyen téren, nem tudom, de ezt már nem bírom nézni. Már kiveséztük vele az egész témát és még mai napig erről az egészről beszél minden percben, mi meg már nagyon unjuk. És egyik szavával üti a másikat, egyszer szépen beszél róla és minket hibáztat az egészért meg hogy bánja hogy elengedte és veszekedik velünk, máskor meg belátja hogy ez így a jó mocskos nő volt nem kell már ide többet stb.

Meg igazából míg velünk élt a nő, apával éjjel nappal 0-24 órába csak együtt voltak. Egymás nélkül sehova nem mentek, mindenhova ketten. Minket meg apa teljesen háttérbe szorított, olyan mintha itt se lettünk volna, nem is velünk lakott volna. Néha egy-két szót szólt hozzánk de annyi. Beszélgetni se tudtunk vele sose, a nő mindig tudni akart mindenről, folyton apa nyomába volt hogy ne maradjon le semmiről. Egy szabad perce nem volt ránk sose. Dolgozni is együtt mentek egy helyre, vásárolni is, mindig mindenhova együtt. Minket meg le.art. Tehát évekig ebbe voltunk, ebbe a helyzetbe lettünk szokatva, sosem tudtunk beszélgetni vele, olyan mintha nem is lett volna apánk. Minden napunk úgy telt hogy ők is élték a saját életüket ketten járkáltak ide oda, én is éltem a kis életem, suli barátok házimunka aztán bevonultam a szobámba és elvoltam. Tesóm ugyanez. Évekig így éltünk, most meg elvárja apa hogy egy csettintésre megváltozzunk a kedvéért.

Merthogy elment ez a nő és neki már így nehéz, unalmas, üres minden számára. Ez nem a mi hibánk. Nem volt kötelező egész álló nap vele lennie a gyerekei helyett. Most meg eszébe jutott hogy neki gyerekei is vannak. Mi meg mostmár egész nap mellette üljünk. Nehéz nekünk is, át kell most szokni ebbe a helyzetbe hogy egy társaságban legyünk, beszélgessünk meg minden. De apa nagyon azt akarja hogy vele legyünk minden percben. Az is baja volt hogy én egyik délután aludtam 2 órahosszát.. Mert fáradt voltam. És nem tudott velem beszélgetni. Én tényleg próbálkozok, keresem a társaságát, odamegyek hozzá sokszor, beszélgetek vele órákat, mégsem jó. Tesóm meg nem teszi ezt meg, ő mindent úgy csinál ahogy eddig, ki se jön a szobájából. Pedig neki kéne jobban apa mellett állni, mint fiának. Én most lányként nem tudok olyan szerepet betölteni mint amit neki kéne. Ehhez képest mindig én vagyok rajta hogy segítsek apán, de most mit csinálhatnék ennél többet. Ő évekig elhanyagolt minket, tőlünk meg egyből azt várja hogy mellette álljunk.

Mindig mondja most hogy milyen rossz neki, unalmas, nincs élet a házban, úgy érzi magát mint egy siralomházba. Nem tudja magát feltalálni mert unatkozik. Rokonainkhoz is hiába megy, ott is nagyrészt alszanak elvannak, élik a családi életüket és nem tudnak most vele úgy foglakozni mint ahogy ő azt várná. Úgy érzi egyedül van. De én tudom hogy ez nem az unalomról szól, hanem arról hogy elment ez a nő és hiányzik neki. Különben fel sem tűnne neki az a nagy unalom amiről beszél. És ezt sajnos rajtunk vezeti le, mert ezzel támad hogy nem foglalkozunk vele stb.

Nem tudom mit csináljak, olyan rossz ezt nézni, sajnálom nagyon. Tervben van hogy majd kialakítunk itthon egy jó konditermet, de ahhoz még idő kell. Az majd lefoglalná őt is meg minket is, de neki van arra most nagyobb szüksége hogy valamivel lekösse magát. Mindig is nagy tévés volt, de most az sem hozza lázba. Szóval nem az unalommal van a baj, akármi lenne ami lefoglalná az embert, neki akkor se segítene mert azon az asszonyon gondolkodik, ott jár mindig fejben. Nem tudom mit csináljak vele. Csaknem tesz magával semmit. Bölcsebb annál, de most teljesen szétesett. Viszont ez tényleg komoly helyzet és azért is vagyok most tanácstalan.

Mit tudnátok javasolni?