A szüleim korábbi viselkedése ennyire kihathat rám, vagy tényleg a nagyszüleim miatt vagyok ilyen?

Igen, kihathat a szüleid nem normális viselkedése.

Nekem is sokáig tartott rájönnöm, konkrétan 17 éves koromig, hogy az élet elcseszett javát nem a lelépett anyám, nem a gyökér apám nevelőapja vagy az iskolai véget nem ismerő bántó szavak okozták, hanem apám, aki a világon a legjobban szeret. Na de az a baj, hogy noha tényleg imád engem, nem veszi észre magát, hogy igenis sokat számítanak a szavak, amikor idegesen a legjelentéktelenebb dolgokért is kaptam a kioktatást, szidást, lekicsinylő, ronda szavakat, és nagyritkán hozzám baxott valamit, egyszer egy tányért, máskor bögrét, megint máskor felvágott, kínai kaják a zacskóban, amikor pedig mondom neki, hogy ez nem normális dolog, hogy ezt csinálja, akkor nevetgél, hogy nagyon felhúztam, meg hogy örüljek, hogy nem a lábost vágta hozzám. Ő félt a legjobban, ő dolgozta értem ki a lelkét is, hogy ennyi adni tudjon, hogy a szegénységben a lehetőségeinkhez képest mindenem meglegyen, de ha azt mesélném valakiről, hogy bánt velem (és pontosan ugyanúgy, mint ő), magát nem venné észre, csak ki akarná csinálni a gyereket, hogy ilyet nem tehet senki velem. Mondtam már neki, ne kritizáljon (mármint átlagosan kvázi mindenért, amiért lehet), de ő tudja. Ő tudja. Tudja, hogy jó az, hogy engem kritizál (már mióta... legyen szó cselekedetről, elképzelésről vagy másról), mert így hozzászokom, és amikor kikerülök a nagyvilágba, nem ér meglepetés, mert már hozzászoktam. Aha, ku*va jó, de mit érek ezzel, ha lelkileg roncsot csinál belőlem. Elfojtott, hamar lenyugvó haragom van iránta, és nagy harc belül, hogy szeretem apámat, emlékszem a néhai kimagasló kapcsolatunkra gyerekkoromban, amikor még csukott szemmel mentem utána, rajongásit szerettem, de aztán elkezdtem leválni róla, nem követni csukott szemmel és megkérdőjelezni, nem rögtön mindent elhinni neki, hogy az úgy van, hanem tudni akartam, miért, aztán eldönteni (most nem véres dolgokra gondolni, hogy csakazértis dacoltam, mert nem, nagyon elnyomott ilyen téren és csak szerinte volt velem gond, mindenki más a kezét összetette volna, ha a saját gyerekével annyi gond van, mint velem). Apám szerint az, hogy anyám a ludas, amiért olyan vagyok, amilyen. Igen, van kára anyám hülyeségének, de az inkább űr. A legnagyobb részt apám okozta. És már akkor próbáltam idomulni hozzá, amikor 9-10 éves voltam. Értem ezalatt azt, hogy a mindenki másnak semmin kiakadt, velem ordibált, rajtam vezette le az élet és munka miatti feszültséget, hogy az én dolgaimba fúrt, én meg érzelemmentes kifejezéssel, csöndesen meghallgattam, mert tudtam, mi történik, mert ilyenért egyszerűen józan ember nem akad ki, ez valaminek a hatása kell legyen. Szóval elviseltem, és egyébként tényleg xar volt és az máig az élete. De mert ő beleélte magát, én meg csak hallgattam kifejezéstelenül, ezért is szidott, hogy én belexarok abba, amit mond, nekem mindegy, nem számít, nem érdekel engem, minek is nekem tépnie a száját. Ha felszólaltam ellene, akkor az volt a baj, ha nem tettem, hanem már csöndben maradtam, akkor meg az. Akkora parádékat tudott rendezni, bennem akkora nyomokat hagyott, de miután kidühöngte magát, nem viccelek, 5 perccel később mintha semmi nem történt volna. Muszáj volt nyugtatnom magam, úgy tenni, mint aki elengedi, mert nem érti meg, miért vagyok komor, néha flegma (istenbizony próbáltam figyelni erre), türelmetlen, és teszek úgy, mintha az ellenségem lenne. Akkor sem, ha mondom. Nem érti, és el sem fogadja, tagadja, hogy bármilyen feszültséget rajtam vezetne le, mert én vagyok ott vele.

Most már 21 éves vagyok, máshol élünk, de apámmal ketten. Szerető, de feszült a viszonyunk. Keveset vagyok vele, csak piacra és boltba megyünk együtt, a kutyákat sem szívesen megyek vele sétáltatni. Neki is elege van belőlem, de arra nem jött rá, és soha nem is fog, hogy azt a szép, harmonikus, sokak által irigyelt kapcsolatunkat ő cseszte szét, ahogy engem is valamilyen szinten. Azonban tényleg én vagyok az első gondolata, értem dolgozott, értem újította fel saját kezével nagyapó lakását a halála után, és még életében, ahelyett, hogy nagyapó apámra íratta, gondolkodás nélkül engem mondott, hogy nekem ne kelljen majd a halála után baromkodni és fizetni, hogy az én nevemen legyen. Egyedül felnevelt, mindent próbált megadni, aligha volt segítsége, saját nyomora is megvolt és van, és tudtam, nem változik meg. Nem is fog. Ő ilyen, így is hal meg. Elviselem és megértem a rossz tulajdonságait, de ezeket elfogadni sosem fogom. És ezt nem lehet költözéssel letudni, hogy akkor, ha nem fogja fel, dö*öljön meg egyedül, én menjek a saját utamra és éljek békében. Nem ilyen egyszerű, és nagyobb keserű nyomot hagyna, ha így tennék, és mert ezzel nem törlődne el az, ami már gyökeret vert bennem.

21/l

Szerintem önzőek a szüleid. Egy gyerek nagy lemondásokkal jár. A szülőnek a saját érdekei elé kell helyeznie a gyermeke érdekeit. Sokan úgy vállalnak gyereket, hogy nem tudják, ez mivel jár. Nem volt türelmük hozzád, bántottak. Jobban szeretik saját magukat, mint téged. Nekik nem volt való gyerek.

Szerintem ne tartsd velük a kapcsolatot. Nem kaptál elég szeretet tőlük. Nem csoda, ha idegileg labilis vagy.

Mérgezően hatnak rád. Kerüld el őket. Nem kell őket látogatni, ha ekkora problémát okozol nekik.

Vagy észbe fognak kapni, vagy nem,de akkor nem is kár értük.