Van itt olyan, aki felnőttként jött rá, hogy tulajdonképpen nem is szereti a szüleit?

Sokszor úgy érzem, hogy apám iránt már nem érzek semmit se. Az én szüleim is elváltak, apám miatt főleg. Akinek azóta már 2 házassága is volt. Egy idő után mikor kevesebb találkoztunk egyszerűen el hidegültünk egymástól, ő se hívott én se őt, ha személyesen találkoztunk egyszerűen nem tudtam miről mesélni, ő nem nézi, nem olvassa azokat a dolgokat mint én, nem is ismeri ezeket a dolgokat meg igazából egy soher f.. Szóval nem költene soha semmire, csak legyen meg a napi cigi sör kombo más nem számít. Nem beszélve arról, hogy soha semmilyen tanácsot vagy erkölcsöt nem kaptam tőle, amit tovább vihetnék az életben. Persze néha azt látom hogy édesanyámmal se funkcional a kapcsolatom úgy ahogy az normális lenne, de azért lehet vele beszélgetni és mindig lehet rá számítani.

Néha úgy érzem, főleg az ilyen és hasonló kérdéseket, válaszokat olvasva, hogy sok embernek alaposan el kéne gondolkodnia mielőtt gyereket vállal mert mindkettejük életét csak tönkre teszi..

Apámat mindig is gyűlöltem. Igaz tett is érte mert egy munkanélküli élősködő alkoholista volt akit anyám tartott el. Soha egy jó szót nem kaptam tőle és az összes gátlásomat neki köszönhetem.

Már föld alatt van, legszívesebben köpnék a sírjára de nem ér még annyit sem. Soha egy percre nem gondolok rá, szerintem valahol ez is egyfajta büntetés, hogy csak elmúlsz és elfelejtenek. Nem mintha érdekelne :D

Anyám régen minta anyának tartottam, aztán felnőttként eltávolodtunk.

Nálam a kijelentései ütöttek. Volt hogy kijelentette előttünk, hogy ha újra kezdhetné nem vállalna családot, kellene a francnak a gyerek, élne boldogan egyedül. Nyilván az ilyet úgy jó hallani.

Másik, amikor úgy éreztem igazi mély válságban van az életem és nem volt ott velem senki. Anyámmal beszéltünk, hogy miért nincsenek barátaim, kapcsolataim. Mondtam, hogy nem tett jót, hogy egy alkoholista mellett kellett felnőnöm, erre engem szidott le, hogy "már rég túltehetted volna magad rajta". Hát akkor fogtam, letettem a telefont.

Szar érzés volt abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy egyedül kell tovább lépnem ha fejlődni akarok. Egyszerűen azt éreztem, hogy minden szeretetem csak elmúlt iránta.

Ráadásul később volt egy depressziós kapuzárási pánik nála, amikor megpróbált rávenni, hogy költözzek haza, mert hát a gyereke a mindene. Később meg egyszerűen megváltozott. Mintha teljesen más ember lenne ő is, én is. És már hiába beszélünk, egyszerűen már nem azzal az emberrel beszélek, aki felnevelt, hanem egy teljesen idegennel, akit nem ismerek.

Ráadásul lehet rossz vagyok, de anyámat hibáztatom valahol az életünkért.

Mindig volt kifogása, hogy miért marad egy alkoholista mellett. Akár a lakhatás (rokonok konkrétan segítettek volna, fizették volna a lakhatását). akár az anyagiak (apám konkrétan több pénzt élt fel mint amennyi segélyt kapott).

Plusz ugye ott voltunk mi. Ránk mindent lehetett fogni. Mert még kicsik vagyunk, aztán öcsém még kicsi, aztán majd ha már elmentünk egyetemre, aztán majd ha már kirepülünk. Mindig volt kifogás.

Illetve alapból azt láttam, hogy mindig vissza akartak tartani, akár lakhatás, akár lakásvásárlás, mindig az volt a cél, hogy lehetőleg kerüljek vissza közéjük.