Mi a legrosszabb emléked gyerekkorodból a szüleidnek köszönhetően?

boldog gyerekkorom volt, soha egy hangos szó, nem bántottak, pedig vásott egyke voltam...soha nem éheztem, anyám nagyon tudott főzni. Apámnak köszönhetően megtanultam úszni, ami később jól jött.

A nagyim is áldott jó ember volt. Azt mondják, egy ember akkor hal meg igazán, ha nem emlékszik rá senki. Nos én szeretettel emlékszem az "öregjeimre"...még élnek az emlékezetemben. Nincs rossz emlékem róluk.

Gyakorlatilag végignéztem ahogy az anyám leszúrja az apám, aztán az apám véresen végigvonszolja magát a lakáson, mindez olyan 6 évesen.

Utcán alvás, csövezés, óvodába utcáról mentünk be. Sokszor nem alhattunk otthon, ismerősöknél kellett. Rengeteg verés, terror és kiabálás. Cigányokkal voltam kénytelen közösködni, mert oda mentünk ahova az anyánk elrángatott. Nem tudom milyen a nyugodt gyerekkor, kiabálásban dohányfüstben és alkoholisták között nőttem fel.

Anyám rendszeresen vert engem és megalázott a mentális betegségeim miatt. Azon kívül, hogy kitűnő tanuló legyek az iskolában, nem számított neki semmi. Az sem érdekelte volna, ha megdöglök.

Sokszor volt, hogy amíg vert az anyám, vérző orral, sikoltozva menekültem előle és az asztal alá, meg a sarokba próbáltam elbújni. Apám eközben teljesen nyugodtan nézte a tévét a másik szobában, vagy közömbösen nézte, hogy mit csinál velem az anyám. Én pedig a mai napig gyűlölöm az életemet és már csak a végét várom ennek az egésznek. Belőlem normális ember nem lesz soha ezek után.

Én alig 10 3vesen írtam egy levelet a nagynéném en, amelyben könyörögtem, hogy vegyenek magukhoz, mert már nem bírok otthon élni tovább anyával.Ők voltak nekem a remény, egyetlen rokonok lévén, de nem válaszoltak,nem reagáltaksemmit sem. Pedig részletesen leírtam az okokat, amiket titok an kellett tartanom. Féltem is a levél megírása után, hogy mi lesz, ha anya megtudja, hogy leírtam valakinek. Okkorra odáig jutottam bár intézetbe vinnének, adobtál a valaki, csak mehessek el onnan. Sajnos sehonnan nem érkezett segítség, akkor jöttem rá, hogy ne számítsak soha senkire. Apámat nem ismertem, születésem előtt lelépett. 13 voltam amikor életemben először láttam ( addig még fotón se!) De az is csak a gyerektartáskor gelmerülő látogatás miatt volt, onnantól fizetett minimálisan fél évig láttam 2 hetente, aztán ismét eltűnt. De ez egy másik történet. A nagyobb gond anyámmal volt, de mindig magamat hibáztattam miatta. Egész pici korom óta saját szabályok szerint kellett élnem, melyet soha senki nem tudhatott meg, nem beszélhettem ezekről senkinek (a levélig bírtam ezt tartani, meg egy akkori barátnnek meséltem el, aki nem hitt nekem, ez akkor fájt) már felnőttem, és már anya is elhunyt mikor előkerült egy orvosi irat mely szerint anyát diagnosztizálták még a yzületésem előtt olyan depresszióval, fóbiával, mely szerint félt az emberektől, hangokat is hallhatott. Ezt nem kezeltette, nem járt orvoshoz, akkor sem ment el amikor fekélyes lett a lába és sírva veszekedtem vele, hogy menjen el mert ez nem fog meggyógyulni, meg akar halni? Akkor voltam 20 körül. Végül vérmérgezés vitte el a fekély miatt.. vissza a saját gyerekkoromra. Nem voltam 8 se mikor nekem is orvos kellett volna de több mint egy évig! Nem vitt el orvoshoz, hagyta hadd szenvedjek a benőtt körmeimmela nagylábujjaimon. Pedig nagyon be voltak gyulladva, gennyesek sebesek voltak, és senki se segített, se anya se a tanárok nem vittek el. 9 évesen magam mentem el az orvoshoz meg is műtöttek. Anya nem ivott, nem vert csak ha a szabályait nem tartottam be akkor volt baj, veszekedés, leöntött vízzel. Sokszor megkérdőjeleztem ezeket a szabályokat, mert láttam, hogy más gyereknél ilyen nincs. Hozzánk soha senki nem jöhetett be. Anya gyüjtögető is volt, mindenhol felhalmozott cuccok voltak, bezacskózott ruhák a folyósón, a konyhabútoron asztalon se lehetett semmit sem csinálni a sok szeméttől. 1 szobánk volt, de oda csak nagyon ritkán mehettem be. Erkélyre us csak úgy mehetettm ha kiszöktem. Nem ágyban aludtam hanem sokszor ülve, a folyósón, a ruhákkal teli zacskóknak dőlve.

sosem volt saját ágyam. A legrosszab az volt, hogy mániákusan egy nedves ruhát kellett használni azzal lehetett megfogni mindent, "azzal lett tiszta" a szobába ahova ritkán mehettem be, meg az volt, hogy ha bementünk akkor volt hogy 2 hétig ki sem mehettem. Akkor behozta az ennivalót, innivalót nekem. Tudnám folytatni, de azt hiszem egyszer egy pszichológussal kell leülnöm.