Miért haragszol a legjobban a szüleidre?

Apámra:

Amikor én 11-12 voltam, öcsém 9-10, akkor apámnál feltört az alkoholismusa. Onnantól kezdve ricsajban éltünk, mert anyámmal folyton veszekedtek emiatt. Először a saját keresetén ivott titokban, a viselkedésén és a beszédén látszott, ilyenkor még nem volt feltűnő, csak furcsa, hogy nem ugyanúgy reagál már egyes dolgokra, mint régen, illetve az érzelmi zsarolások (pl. ő mindent megtesz értünk, mi pedig annyira nem vagyunk képesek, hogy...)

Később elvesztette a munkáját, nem tudni pontosan miért, anyám az italra fogja. Ezután több munkahelye is volt rövid pár hónapos ideig, de mind az ital miatt veszett oda, volt ahonnan azért küldték el, mert leült és az áruból kivett egy sört és megitta. Később úgy alakult, hogy külföldön lett lehetősége dolgozni, és erős érvekkel sikerült meggyőznöm, hogy elvállalja az ismerősével.

Ennek az ismerősnek felvett egy Telekom-os tv/telefon tarifa csomagot, amit elvileg az ismerős fizetett apámon keresztül, a csomag apám nevén volt, mert jó ügyfél, így kedvezménnyel tudott az ismerős hozzájutni ehhez, ha apám kötötte meg. Nos nem tudni pontosan, hogy az ismerős nem fizette-e, vagy apám a pénzt elitta inkább, de kis adósság lett belőle, amit megspékeltek büntetéssel is. Én 16 voltam, öcsém majdnem 14, a külföldi munka ezért is kellett, hogy ki legyen fizetve a büntetés.

Apánk ekkor néha hazajárt, anyámmal gallyra ment a párkapcsolata, amikor itthon volt, akkor nem ivott, de külföldön rendszeresen, sokat fogyott is emiatt.

Lényegében apám kb. 4-5 évet élt külföldön, ebből 1 évet dolgozott, lopás miatt kirúgták, az autót összetörte (baleset volt), maradék időben segélyen élt, egyre kevesebbet küldött haza, a tartozások kiegyenlítődtek nagyjából, de két középiskolást nehéz eltartani minimálbérből.

Apám végül hazatért, mint kiderül, 1 hónapig az utcán élt, kórházban is volt, sok dologról a mai napig nem tudunk, anyám se.

Anyám azt mondta neki, hogy csak akkor maradhat a házba, ha beáll a sorba és dolgozik. Hát ez meg is történt, csak nem volt meghatározva a sor, amibe beállt, és a mint sok magyart követve ám van munkája, de visszatért az alkoholfogyasztási szokása is. Először bírta fél évig, majd ivott 1 hónapig, majd bírta 3 hónapig, és ez ciklizálódott 2 évig.

Ma ott tartunk, hogy napi szintű az ivás, csak a mennyiség kérdés. Anyám van otthon vele főleg, mert öcsém kollégista.

Ha józan, akkor nincs probléma. De kb. délutánra megtalálják egymást az itallal, és akkor folyton kommentálja a lépéseit, amivel idegesít mindenkit, vagy olykor lecsúszik 5 deci vodka, aminek a maradékát eldugja valahol, pl. lépcsöház lépcsője alatt. Ilyenkor elkezd veszekedést generálni vmin ami őt feszélyezi.

Folyton letagadja hogy iszik, főleg amikor satu részeg. Egészségi állapota rossz, próbálja magát leszázalékoltatni 100%-al, és nem akar elmenni dolgozni, amivel anyám nyakán lesz, és nem lesz különtöltött idejük.

Volt olyan, hogy utolsó busszal ment haza munkahelyéről, és elaludt a buszon, és egy messzebbi városban ébredt, többször megcsinálta. Nem tudni mi lett vele, másnapra hazakeveredett. Egyszer egy ilyen után még este hazaért, és beismerte, hogy alkoholista, józanul ez nem megy neki.

Az otthon lét szorongást hoz elő, és bizalomhiányos vagyok az életben, nem véletlenül, és ki tudja öcsémnél miket lehet diagnosztizálni.

Anyámra nem haragszom, de ha szembesítem vmivel, hogy rosszul csinálta gyerekkoromban és ez kihatással van rám, majd tagadja, az nagyon rosszul érint, mert nem tudja beismerni, és biztos sokatoknak ismerős lehet a "nem érezheted úgy" szöveg. Illetve zavar mindkettőben, hogy nem tanultak tovább, és szerintem emiatt alakult ki mindez, fpleg az alacsony kereset miatt.

Csatlakoznék az előttem levőkhöz, hogy minek vállaltak gyereket, ha nem telik rá, és csak szűkös anyagi létet tudnak fenntartani nekünk.

Szerintem én már így lassan negyven évesen nem haragszom semmiért a szüleimre, pedig bőven lenne miért, de győz az idealizmusom, hogy talán tényleg csak a legjobbat akarták, csak nem tudták, hogy hogy, de lehet, hogy csak nem emlékszem a sok fájdalomtól a legfájóbbra...

De, talán az az infó, h a szüleim két hónap ismeretség után házasodtak úgy, hogy egyszer még le is feküdtek egymással előtte, amitől anyukám szenvedett, legutóbbi elmesélése szerint, mégis hozzáment, folyamatosan szenvedett apámtól, de anyámnak gyerek kellett sürgősen, tehát lenyelte a békát, hogy nem bírja apámat elviselni, pláne nem szex közben, de kell a gyerek és a látszat tökéletes házasság. A nagymamám szerint - apám oldaláról - anyám foggal-körömmel rángatta anyakönyvvezető elé apámat, ám a tesóm három évvel utánam születve még ki sem bújt belőle amikor már bevallotta neki, hogy megromlott a házasságuk.

Legalább azóta, alig hároméves korom óta, ha nem születésem óta rajtam, majd rajtunk vezették le minden feszültségüket, egymással folyamatosan ordibáltak, üvöltöztek, de velünk is, sőt, minket mindketten vertek is.

Örülök, hogy még mindkettő életben van és hogy erről beszéltünk is már, és tudom, hogy a képességeik legjobbját adták, azt is tudom, hogy a harag mindig fájdalomra reagál, és legyek akármilyen empatikus és megértő is, szerintem ezt a történetet nem tudom máshogy látni, mint anyám felelősségének, aki azt válaszolta arra, hogy miért nem szólt apámnak, hogy nem jó a szex vagy mi nem jó benne, hogy akkoriban nem volt szokás még erről beszélni.

Nem tudom, hogy kijelenthetem-e, hogy haragszom anyámra, amiért úgy ment hozzá apámhoz, hogy nem ismerte meg rendesen, nem kommunikált vele rendesen vagy hogy a gyerekei békében és csak szeretetben való felnevelésére is gondolt volna, aztán meg megcsalta, amikor kiderült, akkor meg ránk, a gyerekeikre, 12 és 9 éves gyerekeikre tolták a felelősséget, hogy kirakjuk apánkat otthonról, mint egy kiszavazós vetélkedőben. Nem félek haragudni sem rá, sem általában, ám ha rá emiatt haragudnék, akkor jogosan merülne fel a kérdés, hogy mit szeretnék vagy mi lett volna jobb, mert örülök, hogy élek, már, bár tizenévesen öngyilkos is akartam lenni az erőszakos és lekezelő nevelésének köszönhetően, tehát nem tudom, mit változtatnék a múltunkon, de pl. ha már olyan iszonyat racionális volt, hogy gyerek kell és ahhoz férj kell, akkor legalább azt is végiggondolhatta volna, hogy hogyan lehet érzelmileg is egészséges gyerekeket nevelni. Nem szülni nagy szám, azt szinte bárki tud. Ja, és egyik szülőm sem ismeri be erőszakos nevelésemet, miközben én konkrétan emlékszem pofonokra, fenekelésre, de hogy ezen hogy segítene az, ha haragudnék? Inkább csak mélységes szomorúságot érzek, igazságtalanságot, hogy másnak miért jár-t nyugodalmas gyerekkor.

A tesóm sem emlékszik semmire, apám szerint elmebeteg vagyok, mert ő biztosan sosem nyúlt hozzánk egy ujjal sem, anyám legalább egy pofont bevállalt, amit ötéves koromban adott az arcomra úgy, hogy az öt ujja nyoma az arcomon maradt és kiadta utamat is, hogy mehetek világgá, ha nem fogadom el az ő szabályait. Mentem is. Éljen a szabadság végre. Aztán jött a félelem, hogy hova menjek egyedül a nagyvilágban... Végül az említett nagymamámnál kötöttem ki hosszas bolyongás után a magyar fővárosban. Most meg külföldön élek, tisztes távolban tőle...

Harag? Szerintem rossz tanácsadó... A haragot éltető fájdalom viszont empátiát ébreszt és nyugalmat hoz... Így is vannak, akik szerint túl sokat haragszom. Bocs, ez az anyanyelvem. A szüleimre viszont már elkopott. Értem őket, mert érteni akartam és akarom és így nem érzem helyénvalónak azt, hogy haragudjak rájuk.

Mondjuk azért még eszembe jut apám képe is, ahol talán mégis csak haragudhatnék, hogy otthonról kidobása után kiskamasz koromban, amikor épp a legnagyobb szükségem lett volna egy erős apaképre, ő összement, összetört, hiába értem a megalázott helyzetét kidobva otthonról, ő a saját sérüléseivel volt elfoglalva és mindig is konfliktuskerülő lépcsőházhős volt, aki minden haragját anyánkra csakis nekünk adta ki, a gyerekeinek, de anyám előtt egy papucs volt, akit elkezdtem lenézni töketlensége miatt és haragudtam rá akkor, hogy miért nekünk mondja mindezt és miért nem neki, de mindegy, nem fontos, mondta mindig. Haragszom rá azért, mert gyenge és gyáva ember? Ezért nem sem tudok haragudni rá már, de emlékszem a kamaszkori haragomra, biztos ezért jutott most eszembe...

Hallottam amúgy egy módszerről, hogy hogyan semlegesíthetjük a szüleink elleni haragot: egy füzet nyitásával, ahova feljegyzünk minden haragot ellenük, ám átformálva fogadalommá a saját gyerekeim részére, minden mondatot úgy kezdve, hogy szerintem egy jó szülő... pl. szerintem megtesz mindent a családi béke és jó hangulat érdekében.

Ja, anyám azt sem bírta elviselni, hogy más voltam, mint amilyennek ő akart. Szerintem egy jó szülő megengedi a gyermekének azt, hogy olyan legyen, amilyen, ami nem azt jelenti, hogy nem kell nevelni, de a bőréből egy gyerek sem tud kimászni, ugye, de felnőtt sem.

Eszembe jutott korábbi hozzászólásom óta, hogy olvastam Csernus Nő című könyvét, amelyben volt egy valami olyasmi mondat is, hogy az a különbség a kamaszkor és a felnőttkor között, hogy már nem haragszunk a szüleinkre. Ez nagyon elgondolkodtatott, mert nagyon fel akartam már nőni. Lehet, hogy ezért sem emlékszem, emlékeztem annyira igazán haragra ellenük. Meg tényleg különben sem jó tanácsadó.

A dohányzás meg jó példa: az én anyám is dohányzik, mindig is dohányzott, mindig is utáltam, de apám is, úgyhogy legalább ezért is lehetett konfliktus közöttünk bőven elég, ordibálások végtelenségig, ám erről is nem rég tudtam meg, hogy honnan ered mind a kényszere, mind a ragaszkodása: a számára túl korán elvesztett édesapja emlékére füstölte tele a lakásunkat és rombolja azóta is a saját testét és a környezetében lévő emberek tüdejét, aki szintén dohányzott, és így számára ez minden bizonnyal egy feldolgozatlan trauma a korai félárvulásáért. Mennyivel jobban megérné még mindig az egészsége miatt, mind megérte volna születésemtől kezdve tesómmal, apámmal és az én légzőrendszeremet is károsítva inkább egy traumafeldolgozós terápia, ami amúgy még mindig nem késő, ha felnőni is szeretné látni az unokáját, netán leendő unokáit... Tán meg is mondom majd még neki...

Ezt azért is teszem még itt hozzá, mert íme: értem a függősége eredetét és okát, márpedig a megértés segít elfogadni is, ha megvan az alapvető szándék az elfogadásra, márpedig bennem megvan, és hiába tudnék emiatt is iszonyat haragudni rá, hogy milyen logikátlan, tessék, mégis csak van logikája, és amúgy is kifújt már az emiatt is rá haragudásom, belefáradtam, közönyösséget váltott ki belőlem, hogy azt csinálsz magaddal, amit akarsz, de azért bő tíz év külföld jót tett nekem, nekünk, így végre újra tudunk beszélni! Tehát azért akartam még ezzel is kiegészíteni korábbi hozzászólásomat (#32 épp), mert a miértek ismertetése tényleg segít elfogadni és haragot oldani, úgyhogy tényleg ajánlom minden szülőnek, hogy felejtse el a tabukat, mert abból semmi jó nem származhat.

Ugyanitt szeretnék büszkeségemnek és boldogságomnak is hangot adni a szüleimmel kapcsolatban, hogy mindketten - külön-külön - könyvet írtak az életükről nekünk, a gyerekeik számára az ő életükről, gyerekkorukról, azaz mindarról, amit nem meséltek el nekünk anno, majd mindketten fel is olvasták nekünk a tesómmal, amivel tulajdonképpen önkéntes családterápiát is végeztünk, amiért én nagyon büszke vagyok mindkettőjükre és boldog is vagyok, mert tényleg megismerhettem őket és így már több mindent is értek, több haragom is elszállt.

Erről is azt gondolom amúgy, hogy megelőzhető lett volna mindezek szüksége, ha az állandó kiabálások helyett a múltjukról, családjaik történetéről és így a mi családunk múltjáról meséltek volna mindig - élmény elképzelnem a múltat úgy, hogy vajon ki vagy mi lennék ma, ha emberi történetek meséi közepette nőttem volna fel szóbeli és fizikai erőszak helyett... Érdekes... talán tényleg megváltoztatható a múlt gondolatban, amely gyakorlatban is hoz változást lelkileg békében, sőt, boldogságban! :) Próbálja ki mindenki, aki már írt vagy csak olvas, hogy minden haragja oka helyett valami más lett volna akkor, és ha tényleg belegondolunk, máris jobban érezzük magunkat! :)

Aki meg szülőként olvassa a válaszokat vagy netán a kérdező is szülőként kérdezte kérdését, annak azt tudom tanácsolni, hogy legyenek maximálisan őszinték, mindig a gyerek korának szintjén, ne legyen semmiféle tabu otthon, legyen szeretet, béke, biztonság minden szinten, akkor nincs senkinek semmi oka félni attól, hogy rossz szülő lenne!