Azoktól kérdezem, akik nehezen találjá a helyüket az életben?

Anyameknak egy kesz csalodas vagyok, de szerintem az egesz csaladnak. A sajat elvarasaim szerint elek, a sajat eletemet es boldogsagomat helyezem eloterbe, emiatt pedig vannak fennakadasok. Sokszor probalnak olyan dolgokra rabeszelni ami nekik elvaras lenne es rameroszakolni azt ami nekik lenne jo, nekem meg nem.

Szoval nem, nem elegedettek velem, de en elegedett vagyok magammal, es boldog.

Nálunk felemás volt a kép. Anyu, és a felmenői reálisan látták a helyzetet, és büszkék voltak arra, ha elértem valamit. Vagy akár azt is, ha simán csak megálltam a helyem. Ha valami nem sikerült, arra meg nem a szidalmazás, hanem a segítség a megfelelő reakció szeintem. Meg egyébként is: a rokoni szeretet nem a bizonyításokról kellene, hogy szóljon.

Apai ágon már kevésbé volt szép a kép. Ott soha nem voltam elég jó, a 4,0 körüli gimis átlagom maga volt a katasztrófa, de a 4,5-ös általános iskolai is, hiszen "volt, akinek jobb lett". Az, hogy főiskolára mentem, a második legnagyobb szégyen volt, mert hát milyen szánalmas munkekerülő ember az, aki tanul ahelyett, hogy dolgozna? A legnagyobb szégyen az volt, hogy informatika szakra mentem. A rokonság egy része előtt titkolni is kellett, és nagyon sokáig úgy tudták, hogy matematikus leszek. Az egy kicsit kisebb szégyen.

De úgy gondolom, én megtaláltam a helyem, és az idő bebizonyította, hogy én jártam a jobb úton.