Azoktól kérdezem, akik nem élnek együtt a szüleikkel: a távolság ellenére a szülők akarnak irányítani így is, vagy hagynak benneteket élni?

Hagynak élni, felnőttként tekintenek rám.

A hangulatától függ. Van, hogy abszolút nem szól bele, de ha olyanja van (unatkozik), akkor imád beleszólni a dolgokba. Például nem értette meg, hogy nem tudunk hozzájuk menni, mert államvizsgára készülök. Vagy miért nem megyünk velük nyaralni, mikor tisztában van vele hogy dolgozunk, már nem az van, mint mikor gyerek voltam és nyári szünet volt.

Próbálna, ha hagynám. 30 elmúltam, házas vagyok, gyerekünk van, saját házunk stb. De pl. ha veszünk valami nagyobbat vagy kicserélünk valamit, akkor látszik rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem szóltunk. Mondja is, hogy "nem is mondtátok, hogy venni fogtok" minek kellett volna mondani? Meg van még jó pár ilyen, pl. múltkor bankot váltottam, nem is tudom miért jött fel és hetekig folyton felhozta témának, meg próbálta megmagyarázni, hogy jaj de el fogom szarni, meg bombázott mindenféle online cikkekkel a bankváltásról, meg hogy nem is lesz se jobb, se olcsóbb stb. stb. mert tuti van benne valami csavar és valamit biztos nem olvasok el stb. valami eszméletlen amennyire felbäszott. Komolyan, a számítógépet alig tudja használni, ha van valami, aminek utána kell nézni, akkor folyton engem kéreget meg rá, erre akkor meg úgy csinált, mintha valami fogyatékos lennék, akik nem bírja összehasonlítani a költségeket egy bankszámla esetén plusz mintha ez valami végleges bebetonozott halálos ítélet lenni, hogy ha nem tetszik, akkor halálomig el se jöhetek más bankhoz megint...

5-ös vagyok, amúgy szerintem ez személyiség kérdése, meg hogy mennyire unatkozik, mennyire van saját élete. Ha nincs neki, akkor a tiédbe fog belemászni. Az enyémnek sincs jobb dolga sem. Plusz olyan, mint aki nem tudja felfogni, hogy külön ember vagyok, külön saját élettel, saját döntésekkel, saját gondokkal, amihez neki semmi köze, csak ha én meg akarom vele osztani, főleg, mivel az ő életére ezek a dolgok nincsenek semmiféle hatással, szóval miért is lenne az ő dolga, gondja stb.? De az én anyám az olyan, hogy bármi történik, akkor ha tudomást szerez róla, vagy elmeséli neki az ember, akkor azt hiszi, hogy őt kérdezték a véleményéről, vagy neki azt meg kell oldani, vagy meg kell mondani ki mit csináljon. Nem tud semmit tudomásul venni, hümmögni, vagy csak meghallgatni, hanem egyből okoskodni kezd és nem fogadja el azt, hogy amúgy máshogy gondoljuk, ne adj isten jobban tudjuk nála. Mindenre azt hiszi, hogy az ő dolga. És mégcsak nem is gondokról bajokról beszélek, hanem BÁRMIRŐL. Még azt is elkezdi megmagyarázni, hogy mit csináljunk majd ha megyünk valahova és parkolni kell, holott nem is járt ott sose és parkolást fizetni is csak úgy tud, hogy bedobálja a pénzt, mert se app-ot se sms-t nem ismer...

Tanácsokat szívesen fogadok irányítást nem.

Igen, egészen addig így volt, míg ki nem mentem külföldre. Jót akartak, de nem vették soha figyelembe, hogy nekem mi a jó. Volt egy eszményi elképzelés arról, hogy majd a szomszédban lakok, óvónő leszek, meg szűz a házassági, én meg egyik ponttal sem értettem egyet.