Hogy fogadjam el azt a tényt, hogy a lányom egy közel 50 éves férfival alapít családot?

Az apjával elváltunk, vele egyáltalán nem tartja a kapcsolatot jó 10 éve.

Férjem sajátjaként szereti, ennek ellenére úgy érzem, egyedül vagyok a gondolataimmal, fenntartásaimmal.

Tudtunk a kapcsolatukról, azzal is tisztában voltam, hogy együtt élnek.

24 éves, 2 éve tart a kapcsolat.

A férfi 49, az apja lehetne akár.

De a lányom felnőtt nő, ha tiltani akartam volna tőle és zsarolni, az olaj lett volna csak a tűzre. Mondta ő is, hogy nem tervez vele komolyan, jó és kényelmes neki ez így most, aztán majd alakul... Hát alakult is. Először csak odaköltözött hozzá, utána bedobta, hogy beszéltek már eljegyzésről is és hogy hát igazából miért ne... De ez csak terv volt, reméltem, hogy ahogy idősödik ő is, látja, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője.

A hétvégén elmondták, hogy kisbabát vár a lányom és szeptemberben összeházasodnak. Nem viccelek, azóta alig térek magamhoz.

Nem lenne baj amúgy a párjával, ha úgy 20 évvel fiatalabb lenne. A férjem is jókat beszélget vele, ha itt vannak havonta egyszer-kétszer. De lehet, hogy nem is fog már élni, mire az unokám odajut, hogy diplomát szerez, kezdi az életét.

Nagyon féltem, szerintem nem is tudja, mennyi gondot, bajt vesz ezzel a nyakába most. Emiatt nem is őszinte az örömöm, az az igazság. Féltem rettenetesen.