Miért ennyire céltalan a fiam? Mi lehet a baj? Hogyan motiváljam, hogy éljen végre?

A fiam az egyetlen gyermekem, már nemsokára 30 éves lesz. Jószívű, segítőkész ember lett belőle. Karrierjében nagyon sikeres és rettentően jól keres abban a szakmában, amit ő maga választott és szívvel-lélekkel csinál. Tény, hogy elég döcögős volt az egyetemi pályafutása, de végül jó eredménnyel elvégezte, és rögtön fel is vették dolgozni egy céghez, ami az első munkahelye és már 5 éve van ott. Ugyanakkor sajnos a történet szép oldala itt véget is ér.

Az élete a munkán kívül semmi másról nem szól. Az egész élete során egyetlen párkapcsolata sem volt, nem is ismerkedik, nem is jár el sehová sem kikapcsolódni. Nagy ritkán elmegy masszázsra, étterembe, élményfürdőbe, persze egyedül. A járvány előtt a szülői háztól messzebb lévő városban élt albérletben a munkája miatt, de az utóbbi két évben itthonról dolgozik. Gyakorlatilag mióta végzett az egyetemen, céltalan lett és semmihez sem kezd az életben. Mintha leblokkolt volna. Hiába keres jól, nem csinál a megkeresett pénzével semmit sem. Csak gyűlik, gyűlik, de nincs egy élménye, amit megoszthatna bárkivel is. Gyakorlatilag elvesztegette a nagy semmire a fiatalkorát, rajtunk kívül senkije nincs, és nagyon félünk attól, hogy egyedül marad.

Próbáltuk unszolni, hogy vegyen egy saját kocsit, nézegessen lakást. A saját kocsija összejött, de úgy érzem, azt is csak azért vette meg, hogy békén hagyjuk őt végre. Két hetente egyszer ha használja, talán sokat is mondtam. Veszekedtünk is miatta, mert ő úgy érezte, hogy belehajszoljuk egy olyan kiadásba, amire neki semmi szüksége nincs... és hát valamilyen szinten igaza is lett.

Mit tehetnénk? Egyáltalán van jogunk beleszólni az életébe most, hogy már felnőtt? Mit rontottunk el?