A gyermeketek fokozatosan lett felnőtt vagy egyik napról a másikra ?

Otthon az ember mindig gyerek marad. Akkor ismeri meg önmagát, ha csak magára számíthat és már nem az otthoni játszmákban él. Én 40 vagyok, anyám még mindig azt sorolja, mitől félt s mit nem csinálok annyira jól, de ő szívesen segít. Szóval, hogy mire nem vagyok képes, csak mindezt cukormázban. Szeretem őt, ő is engem, de sosem dicsért vagy vigasztalt, nem mutatta ki az érzelmeit, kerülte a konfliktust, és jó és hasznos akart lenni, mert ilyen személyiség, viszont ezzel túlzottan kiszolgált, alulról irányított és sokat kritizált, hogy azzal neveljen. Így egy magabiztos cserfes, nagyszájú, szereplésmániás lányból csinált egy óvatos bűntudatosat, aki nem meri elfogadni magát, mert nem hiszi, hogy úgy is szerethető, amilyen a sokat emlegetett "hisztis" alapbeállításban lenne.

A gyerekeim most kisiskolásként önállóbbak és bátrabbak, mint én voltam egyetemen... Viszont ha anyám átjön rájuk vigyázni, megint ott vagyunk, hogy ő kiszolgál, mert én nem csinálom jól... de ugye legyek hálás és ajándék lónak ne hisztizzek a fogán ;) Nehéz meccsek ezek. Egyébként persze sokat fejlődtünk, nagyokat tudunk beszélgetni, de ez az inkompatibilitás, hogy ő mártírkodik, amitől nekem meg elszáll a bátorságom szerintem velünk marad.

Szerintem ez soha nem egyik napról a másikra történik, de van, hogy gyorsan, van hogy lassan vagy soha nem megy végbe. Leginkább a körülményektől és az ember alapjellemétől függ. Én 25 éves koromra nőttem fel, úgy érzem, mert mostanra lettem felelősségtudó - van egy napirendem, mindent magamnak elintézek határidőre, teljesen önálló vagyok, fix munkám van 2,5 éve, kinőttem a bulizgatásból, és lett egy kutyám, akiről teljes erőbedobással gondoskodok (minden nap sétáltatom, nevelem, ellátom stb). Ezekre pár éve még nem lettem volna kész, hanyagoltam volna egy idő után. 20-22 évesen világot láttam, gondoltam egyet és egyik napról a másikra kimentem hónapokra külföldre dolgozni meg ilyenek. Mai fejjel nem csinálnék ilyet, de akkor épp ez volt a jó.

Viszont van egy unokatesóm, aki már 21 évesen férjhez ment és rá 1 évre gyereke is lett. Ő mindig is komolyabb típus volt, nem csapongott, nem érdekelték a bulik, családra vágyott. Ahány ember, annyi életút, nem vagyunk egyformák és nem mind vágyunk ugyanarra. Én nem bánom, hogy nem nőttem fel túl hamar, örülök, hogy 20 évesen bulizgattam és éltem az életemet, nem pedig otthon ültem a gyerekkel. Azzal ráérek majd 30 körül, de kinek mi.