Ha kezdek eltávolodni a családomtól, az baj?

Elég puskaporos helyzetben jöttem el otthonról. Nem akarnám részletezni, de olyan "jó" volt velük élni, hogy amint befejeztem a tanulmanyaimat, leléptem. Nem voltak jó szülők. Agresszívak, indulatosak, bántalmazók. A dologra az öcsém is rátett, tudva, ő a kedvencük.

Ez után évek teltek el. Azóta a szüleim elváltak és nagyon sokat változtak. Többnyire jó irányba, már ami az agresszivitást illeti. Ragaszkodnak hozzá, hogy tartsam velük a kapcsolatot, sőt, igénylik a társaságom. Én viszont, mihelyt közelebb kerülnék hozzájuk, ösztönösen eltávolodom. Bosszant, hogy a múltbéli hibáikat csak úgy elfelejtik, ha szóba hozom, vagy tagadnak vagy hárítanak. Sokszor érzem, amit most művelnek, csak "jóvátétel", de inkább a saját lelkiismeretük miatt. De én nem akarom, hogy azt gondolják, ez megjavítható. Mert nem az.

Nem érzem, hogy feldolgoztam a velük való sèrelmeimet, ezért a szeretetüket és törődésüket sem tudom elfogadni vagy értékelni. Többször elgondolkoztam rajta, hogy ha nem is végleg szakítom meg velük a kapcsolatom, de leredukálom a minimumra.

Az öcsémmel jól kijövök. Mondhazni. Viszont amilyen emberré válik, nem fogom kedvelni. Anyagias, lusta, pazarló. Ő sem hiányozna az eletemből.

Ti ilyen helyzetben mit tennétek?

Megbeszelni ezt velük kár is. Szóval a nyílt kommunikáció kb falra hányt borsó.