Hogyan álljak hozzá én és a nővérem?

Anyám örökölt egy lakást, fele részben. A lakás ára kb. 40 millió, megyeszékhely városközpont.

Megvolt a hagyatéki, és most szeretnék eladni, mert neki csak gond (odajárkálni, közös költséget fizetni, és egyáltalán, 200 kilométerre van, az egyedülálló bátyjáé volt a lakás). Anyám és a testvére örökölte, így el akarják adni, na de idősek mindketten, jóval 70 felett. A testvérének sincs gyereke, férje sem (annak, aki szintén örökölt anyuval együtt), tehát bár nincs kimondva, de tőlem és nővéremtől várják el, hogy mi rohangáljuk oda (200 km-re), kipakolni a lakást, rendezni az eladást, ingatlanossal tárgyalni, stb. A „legjobb” az egészben az, hogy anyám azt mondta nővéremnek és nekem, hogy az a 15 millió, amit kap érte, be lesz téve az ő bankszámlájára, és abból senki nem kap (értsd: testvérem és én), majd csak az ő halála után. Ami teljesen jogos is, mi nem is számoltunk ezzel a pénzzel. A gond az, hogy a nővérem azt mondta, hogy így azért ő nem szívesen ugrálna az anyánk és a testvére körül, ügyintézni, pakolni, ötödik emeletről lecuccolni, csak úgy napi 400 kilométereket autózni, úgy, hogy majd valamikor esetleg talán kapunk belőle (ha anyutól el nem kunyerálják más rokonok, mert már volt ilyen megkeresés, természetesen „csak kölcsön” kérte egyik unokanővérünk, akiről tudni kell, hogy mindig tele vannak hitellel).

Nővérem azt mondta nekem, hogy így szerinte hagyjuk rá anyánkra és a testvérére a lakás eladás dolgait, tárgyaljanak ők ketten a lomtalanító céggel, az ingatlanossal, mi ne csináljunk felesleges gondot magunknak. Egyikünknek sem hiányzik, dolgozunk, családunk van, férjeink sem hadra foghatók (nővéremé most készül műtétre).

Ti hogy állnátok hozzá? (Bevallom, abban igazat adok a testvéremnek, hogy kicsit rosszul esett maga a gesztus, hogy anyánk az arcunkba mondta, hogy ebből amíg ő él, egy fillért sem kapunk. És ismétlem, ha a meghalt testvérének lenne gyereke, akkor eleve nem is lenne örökség, szóval nem is ez zavar, csak az, hogy a pénz szépen szét lesz osztogatva, mire oda kerülne a sor, tehát akkor most hónapokig nem biztos, hogy a szekerüket kellene tolnunk úgy, hogy mindkettőnknek megvan a saját élete, gondja, családja, munkája.