Akiknek rendszeresen veszekedtek a szüleik!Rátok jellemző a konfliktuskerülés?

Valamilyen szinten igen.

Legalábbis apróságokból miatt tudatosan nem kezdeményezek konfliktust, miután gyerekkoromban ki nem állhattam, hogy anyukám mindenért műsort csinált, ami kicsit is nem tetszett neki, és ez nagyon nem hiányzik a saját életemből.

Persze ha valami lényeges dologról van szó, akkor felvállalom a konfliktust, amennyire lehet, kulturált stílusban, mert különben soha nem tudnám érvényesíteni a saját szándékaimat és érdekeimet.

Összefoglalva: fontos dolog a béke, és kisebb dolgokat hajlamos vagyok elengedni a fenntartása érdekében, de van egy határ, ami után már nem az a szempont, hogy jaj, mi lesz, ha a másik félnek nem tetszik, hogy szóvá teszem az adott problémámat.

Nekem érdekes, mert volt egy időszak amikor konfrontálódtam.

Aztán valahogy így 30 felett sokkal beletörődőbb, nyugodtabb, konfliktus kerülőbb vagyok. Egyszerűen nem szeretek konfrontálódni, nem szeretek vitázni.

Egyrészt azt látom a konfliktus csak még több bajt szül.

Valahogy bejött nálam egy olyan gondolkodásmód, hogy végig fut a fejemben, hogy szükséges-e hogy nekem legyen igazam, szülséges-e a konfliktus, ha holnap vissza gondolok rá, akkor számítani fog-e? Általában nem a válasz ezért valahogy nem érzem, hogy energiát akarnék bele ölni.

Régen szinte idegbeteg tudtam lenni ha felcseszték az agyam. Mostanában már mondták, hogy csodálják a higgadtságomat és nyugodtságomat.

Amit viszont én sem szeretek, amit fentebb írt valaki, én is kudarc kerülőnek érzem magam, és úgy érzem, hogy az élet pedig csak akkor halad előre, ha bárot vagy és vállalva a "veszélyt" mertsz lépni, kockáztatni, kiállni magadért, felvállalni a konfliktusokat is akár.

Kicsit mintha kiégtem volna és jelenleg azt érzem, hogy igazából sehonnan sehova nem tart az életem.

Nálunk még a rendőrség is kint volt sokszor. Rengeteg nyári szünetem úgy telt hogy zárkózni kellett az ordibáló részeg apámtól.

Egy ideig konfliktus kerülő voltam, tűrtem mint a birka. Az utóbbi években besokaltam, kezdek olyan lenni mint apám; könnyen dühbe jövök, akkor leordítom a másikat. Volt hogy ütöttem is..

Őszintén szólva egyrész szégyenlem, másrészt jobb hogy ilyen lettem. Nem baxakodnak már velem annyira.

Eléggé szar családban nőttem fel (részeges apuka, későbbi eredményeimet telibeszaró anyuka), s onnan nagyon messze jutottam.

Az eredmény: megfelelés kényszer a kollegák / ismerősök felé. Elvárom a kölcsönösséget (ha teszek értük, akkor ők is tegyenek értem). Nehéz természetem lett, mivel igyekszem a dolgaimat magam megoldani. Nem bírom az ugratást, a zrikálast, az erősebb kritikát, főleg, ha elismertem a hibámat.

Viszont tudom, milyen szülő nem akarok lenni, bízom benne, hogy a feleségem és a lányom szeret, jól érzik magukat mellettem.