Milyenek voltatok kamaszként, és mit szóltak ehhez a szüleitek?

Otthonülő, álmodozó könyvmolyka voltam.

Anya nem szerette ha elmegyek otthonról, a suliból egyedül hazajönni 12-13 évesen komoly diplomáciát igényelt (éktelen hiszti).

Apa se támogatta, nem vitt sehova és nem volt zsebpénzem se.

Nem voltak barátaim, tesómmal "boldogítottuk" egymást.

Utólag azt gondolom, apa lesajnált minket, anya pedig szorongó alkat.

Borzalmas. Szegény szüleimet teljesen kiborítottam. Nincs gyerekem, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni.

N

Nyugis. Volt azért szociális életem, barátnőztem, eljárogattam hétvégén, bulizgattam is egy kicsit. Bár utólag azt gondolom, inkább a korosztályommal szemben támasztott társadalmi elvárás, a beilleszkedni vágyás és a csordaszellem miatt próbálgattam partizni, nem azért, mert annyira vágytam rá vagy annyira élveztem. Így aztán nem is vittem túlzásba, meg az árokpartról sem kellett engem összeszedni.

Mindig jobban szerettem a meghitt beszélgetéseket és a magányos időtöltést. Valójában gátlásos és zárkózott voltam. A szüleimnek egyedül amiatt fájt a feje, hogy mikor lesz már pasim, miért vagyok még egyedül. Pedig ez csak következményes tünet volt, a szorongásom és önbizalomhiányom miatt bezzeg sosem mutatott aggodalmat senki. Mindegy, megbirkóztam vele valahogy tök egyedül, végülis találtam valakit, akivel szeretjük egymást, és férjhez mentem.

Az én gyerekem még csak 3 éves. A kamaszkorával kapcsolatban az a legnagyobb félelmem, hogy túlságosan begubózik majd (akár nálam is jobban). És a gépfüggőség, netán pornófüggőség. Merthogy a fiúkat ezek sokkal jobban fenyegetik. Persze eszemben sincs tiltani a játékoktól vagy tabusítani a pornót, csak szeretném, ha ezeket egészséges módon, jócskán meghaladnák a valódi emberi kapcsolatai. Mindenesetre nem attól fogok legjobban kiakadni, ha a haverjaival elszív egy füves cigit (pedig én sosem tettem), szerintem az ilyesmi a sokkal kisebb problémák közé tartozik.

Nagyon nyugodt gyerek voltam, semmilyen tipikus kamasz "merényletet" nem követtem el a szüleim ellen. Sőt, tűrtem az erőszakoskodásukat, ami az iskolán kívüli tevékenységeket és a pályaválasztást illeti (teljesen más elképzeléseim lettek volna mindkettőről). Abban az korban, amikor a legtöbb ember elkezdi a "szabadságharcot", én megbetegedtem. Örültem, hogy sikerült leérettségizni a többiekkel, nem volt sem erőm, sem bátorságom veszekedni a szüleimmel. Nálam ez nagyon kitolódott, 30 éves korom körül kezdtem nekik nemet mondani, és most, a 40-hez közel dolgozom a pályaváltáson.

Senkinek nem ajánlom ezt, tessék lázadozni tizenévesen, amikor kell (ésszerű határok között)!

Volt egy erdekes korszakom, 14-15 evesen, amikor a "meno" arcokkal bandaztunk keso estig, es ittunk is nem keveset. Nem csinaltam nagyon nagy hulyesegeket, mint pl. Baratnom (szökés, drog, verekedes), de velem is volt baj, engem kellett osszszedni reszegen biciklivel, telefonon se ertek el, mert ripityara tort egy borulas alkalmaval. Aztan anyam elbeszlegetett velem, es vegul en is belattam, hogy ez nem vezet semmi jora.

Nincs gyerekem, valoszinuleg hasonloan jarnek el, mint anno anyam. Leulnek vele komolyan, nyiltan beszelgetni, elmondanam neki, hogy en is voltam hasonlo szituban, es nem eri meg...