Hol a határ, meddig kelll a szülőnek beavatkoznia a gyermek napi dolgaiba?

#3

Hát épp ez az. Nem kell megcsinálni helyette, és akkor kénytelen lesz elintézni magának (legalábbis a legfontosabb, kötelező dolgokat). Ez lenne a lényeg, hogy rászoktassuk.

#1

A gyerek a legritkább esetben ismeri fel vagy ismeri be, hogy nem jó neki, hogy mindent megcsinálnak helyette. Mert kényelmes, és ennélfogva jónak tűnik. Csak közben ahogy nő fel, valahogy egyre bénábbnak és nyomibbnak érzi magát, hogy ő még mindig nem tudja, mit hogy kéne, mikor mások már rég egyedül intézik. És mivel bénának érzi magát, még kevésbé mer egyedül nekifogni a dolgoknak, nehogy beégjen. Ez az életképtelenségre nevelés ördögi köre. Persze aki szeretne egy 35 évesen is 12 éves szintjén lévő, szerencsétlen sorsú kis pátyolgatnivalót magának, aki örökké hozzá van kötve, annak biztos tök jó.

Szerintem mindig lehet segíteni, ha a gyerek igényli, de a segítség nem azt kéne hogy jelentse, hogy helyette megcsináljuk. Hanem mondjuk az álláskeresős példában javasoljuk a gyereknek, hogy melyik csoportba írjon. Fogalmazza meg ő, és ha nem szerencsés a fogalmazás, akkor kijavítjuk, megmagyarázva, hogy miért jobb így a szöveg. És ő posztolja ki a saját nevében.

A szülőnek meg kell tanítania a gyereknek az önállóságot - persze lépésekben és segítséggel. Sajnos sok anya nem bízik a saját gyereke képességében és ezért intéz mindent helyette: ennek következménye, hogy a gyerek nem tanul.

Páromnak még az órarendjét is felírta az anyja és követte, ellenőrizte - egyetemit! Párom ezt már végképp nem bírta és muszáj volt kiíratkoznia az egyetemről, mert egyszerűen az őrületbe kergette az anyja. Inkább elment dolgozni és elkölözött, amilyen gyorsan csak lehet.

Ha a gyerek elég önálló, akkor a szülő a feje tetejére is állhat ezekkel a próbálkozásaival.

Én se felügyelem a szülőm úgymond beavatkozási kísérleteit, hanem arra megyek, hogy kevés felületet találjon erre a szórakozására.