Mit csináljak? Anyám élettársa elég komoly lelki sérelmeket okozott nekem, de nem beszélhetek erről senkinek mert meghalt a fia.

Sok gyerekkori traumám volt, de tényleg elég komolyak (gyilkosság szemtanúja voltam, meg ilyenek) és ezért nem lettem teljesen százas, hogy ilyen komolytalanul fogalmazzak…

Meg van nálam állapítva depresszió (egy időben gyanús volt a bipoláris zavar is, kezeltek is arra, de végülis major depressziót diagnosztizáltak), generalizált szorongás, illetve szociális fóbia.

Meg még a paranoia is olyan volt, hogy néha szóba jött a pszichiáternél, de nem diagnosztizálták, meg nem is igazán vizsgáltak rá…

Egészen biztos, hogy ezeknél közrejátszott a genetikai hajlam is, meg a már említett traumatikus élmények.

Viszont egészen olyan 12-13 éves koromig olyan súlyos tünetet nem mutattam ami alkalmatlanná tett volna a boldogulásra a társadalom teljes értékű tagjaként, vagy ami megnehezítette volna a szociális életem.

Anyám ekkor ismerkedett meg az élettársával, aki nagyon sokat bántott szóban és sok mindenben szándékosan keresztbe tett nekem.

Ezen nincs és nem is igazán lehet mit szépíteni…

Arra látok esélyt, hogy én sem a megfelelő módon közeledtek felé a kapcsolatunk elején, de azt gondolom hogy egy olyan felnőttnek aki be akar csatlakozni egy családba, aminek egy gyerek is a része, akkor ezzel meg kell birkóznia.

Illetve ha ez nem megy, vagy erre nem hajlandó, akkor be kell látnia azt, hogy ez a hajó elment és le kell mondania a gyermek szülejéről is mint társ…

Nem “elegáns” úgy dönteni, hogy Ő akkor “felveszi a kesztyűt” és megküzd a gyerekkel a szüleje szeretetéért…

Ez eleve egy rossz megközelítés.

Velem ez történt és igazság szerint abban biztos vagyok, hogy az esetleges hibáim elkövetésért jóval durvább választ kaptam mint ami indokolt volt…

De igazából csak azért írom, mert próbálok objektív lenni, de alapvetően az is csak egy feltételezés hogy elkövettem bármit is anyám barátja ellen.

Viszont az objektivitásra mindig törekedni kell, tisztában vagyok hogy az érzelmeim eltorzíthatják a valós képet. De ha ezt szem előtt tartom, akkor legalább túlzásokba nem fogok esni ezt illetően…

Próbálok csupán tényekből kiindulni.

Az például egy tény, hogy a tanulmányi eredményeimmel soha nem volt gond, sőt kitűnő tanuló voltam, de amikor ez a férfi megjelent az életünkben, abban az évben megbuktam…

Emlékszem, hogy érzelmileg nagyon a padlón voltam.

Az is egy tény hogy néhány évvel később anyám kimondta, így konkrétan azt a mondatot a száján, hogy ne akarjam, hogy választania kelljen köztem és az élettársa között, mert nem engem választana.

Valamint még az is egy tény, hogy még valamivel 17 éves korom előtt lemondott rólam és más lett a gyámom.

A barátja szóban mindennap zaklatott, illetve anyámat olyan dolgokra utasította melyeket amúgy nem tett volna meg, csak teljesen a hatása alá került…

Ez viszont nem egy tény, legalábbis a válaszadóknak semmiképpen sem kell ezt tényként kezelni.

Viszont az egy tény ismét, hogy anyám élettársának a nagyobbik fia az elköltözött az apjától és nem hajlandó vele tartani a kapcsolatot, mert ugyanaz a véleménye róla mint nekem… Sőt, rosszabb.

Viszont az anyám élettársának a kisebbik fia (aki velem volt kb. egy idős), 1.5 éve meghalt…

És az a baj, hogy ez semlegesítette azokat a dolgokat amiket még ezelőtt velem tett.

Ha rokonnak beszélek róla negatív kontextusban, akkor én vagyok a gonosz, mert hogy mondhatok ilyet egy olyan emberről akinek meghalt a gyereke…

Az a baj, hogy a legfrissebb pszichológusos élményem is ez, a pszichológus konkrétan azt mondta hogy nagyon gonosz dolog, hogy így beszélek erről az emberről és hogy lehetnék empatikusabb…

De amiket velem csinált azt jóval azelőtt tette, hogy meghalt a gyereke és egyébként még csak azzal a gyerekkel sem volt jó kapcsolata.

Most komolyan, ha 3/3 gyerek nem jött vele ki, akkor nem lehet hogy tényleg vele van a probléma?