(Ha igy gondolod) miért nem tartod igazi szerető szülőnek a szüleidet?

Lássuk sorjában.

Apám: sose foglalkozott velem, mindig más dolog volt neki a lényegesebb. Amikor néha hozzám szólt akkor is üvöltött velem, és szidott. Miután elváltak anyámmal ritkábban találkoztunk, és elég ritkán keresett. Erre mindig az volt a válasza, hogy sok dolga van, az én feladatom lenne, hogy keressem őt.

Anyám: mindig egy kicsit pesszimista ember volt, aztán kb tíz éves koromban elkezdett mereven inni. Olyankor ő is üvöltött velem, és hülyézzett engem. Válás után ez rosszabb lett, állandóan ellenörzött engem, alig volt privát szférám. Mindig azt kellett csinálnom amit ő mondott, ha nem úgy volt, akkor már mondta is, hogy biztos nem szeretem őt.

Szerencsére 21 évesen elköltöztem otthonról, nem mondom, hogy könnyű volt egyedül élni, de lelkileg még mindig jobban éreztem magamat, mint gyerekkoromban bármikor.

Apám egy alkoholista volt aki tönkretette az életemet és egy üveg borért eladott volna akárkinek és mellette még le is nézet amiért nem tudtam kitörni abból az anyagi helyzetből amiben éltünk mert mindent elkövetett annak érdekében hogy ne tudjak tanulni.

Anyám nem normális. Az anyjának sosem lett volna szabad gyereket szülnie mivel elme beteg volt de akkoriban ez senkit nem érdekelt és nem vették el tőle anyámat mert a mamája segítette hogy mit hogyan csináljon. Ettől függetlenül a defektjét örökölte az anyám és és a testvére is aki 18 évesen teljes elmebajjal lett diagnosztizálva. Anyám nem lett diagnosztizálva semmire de aki ismeri az tudja hogy van baja magába beszél meg nem fog fel dolgokat. Mondok erre egy példát. Tud olvasni de nem érti meg amit olvas.. nem ért meg dolgokat amiket mondanak neki. Ezért nem sok normális munkahelye volt és a párkapcsolataiban is nagyon leadta.

Egy rakás mentális bajt örököltem pl pánikbetegség és szorongásos kórképek.

És a testvérem.. kis koromba szexuálisan zaklatott amit nem tudnak a szüleim mert azt gondoltam amit csak én tudok az nem is létezik. Szóval nem kell tudnia senkinek..

Néha a ami napig kísért a családom sötétsége.

Nálunk ott kezdődött, hogy anyámnak egyáltalán nem való a család. Megszült engem, aztán a testvéremet (mert mit fognak szólni mások, ha nem így teszi), aztán vont maga köré egy falat, és le voltunk szarva érzelmileg. Amúgy minden megvolt, rendben tartott lakás, tiszta ruhák, finom ételek, csak éppen lelkileg le voltunk tojva. Nekem legalábbis örömeim, bánataim, terveim, céljaim sosem érdekelték őt. Gyerekkorban sem, kamaszkorban sem, fiatal felnőtt koromban sem. És természetesen most sem.

Mondjuk én sem sokat nyitom rá az ajtót, szóval nálunk így volt. Nem nevezném családnak azt, amit ők összehoztak.