Szülők! Megengednétek a majdnem nagykorú lányotoknak, hogy a barátjához költözzön?

"Emellé pedig nem tipikus tinédzser voltam, a szüleim ismertek és amennyire lehetett bíztak a döntésemben. Így megengedték, azóta már házasok vagyunk, tíz éve együtt."

Én is komoly tini volt, a szüleim mindig bíztak bennem. Örülök a siker sztoritoknak, de az ebben a korban kivirágzott kapcsolatok MAX 10%-a hosszú életű, olyannyira, hogy házasság is legyen belőle. Én is hittem 17 évesen, hogy örökké fog tartani, mert miért ne? Hitte egy csomó sorstársam is. Hitte a tulajdon testvérem is. Ő olyannyira, hogy a tini szerelmük kellős közepén (17 évesen) hozzánk akarta költöztetni a baratnőjét. Szüleink nem engedték, ami jobb is volt, mert egy év múlva szakítottak. :) Hogy dobsz ki utána egy 18 éves lányt?

Nektek szerencsétek volt. De ez nem a "rendkívüli belátási készségidnek" vagy a szüleidnek volt köszönhető, hanem a vakszerencsének. Így hasonlóra buzdítani valakit elég botor cselekedet.

Mennyire ismered a fiút? Mióta vannak együtt? Milyen a lányod személyisége?

Így látatlanban azt mondanám, hogy nem engedném.

11!

Nem gondolnám azt, hogy a leírtakkal bárkit bármire is buzdítottam volna, hiszen mindenképp egyéni döntés lesz a szülő részéről, hogy mit enged és mit nem.

Illetőleg légyszíves ne próbáld megmagyarázni, hogy a szocializáció milyensége nem befolyásoló tényező az ember személyiségével kapcsolatban.

Én leírtam a saját tapasztalataimat, ami azért alakult így mert kellő odafigyeléssel és kommunikációval álltunk a dolgokhoz. Két olyan ember kell ennek kialakulásához, akik értékrendben nem különböznek nagyon, és fiatalkoruk ellenére komolyabban próbálnak tervezni. Mint ahogyan írtam is, kétesélyes volt a dolog, de saját magunknak köszönhetjük (és szüleinknek), hogy a nehézségek árán is sikerült együtt maradnunk és szeretjük egymást talán még jobban is mint az elején. Nem gondolom, hogy a vakszerencsének köszönhetem, hiszen ha így lett volna akkor semmit sem kellett volna beletennünk a kapcsolatba.

Sajnálattal olvasom, hogy a testvérednek ez nem sikerült, biztosan nehéz lehet. Én azon dolgozom minden egyes nap, hogy pozitív dolgokkal törődjek és ne legyek rosszindulatú, hiszen nem csak az egyéni tapasztalatunkból áll a világ. Remélem ezt egyszer Te is megérted, és kevésbé rosszindulatúan sikerül egyszer fogalmaznod.

Mindazonáltal fontos úgy nekiállni egy ilyen komoly dolognak, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy bármelyik pillanatban alakulhatnak rosszul is a dolgok. De nem mindegy, hogy hajlandóak vagyunk kompromisszumot kötni a megoldás tekintetében vagy egyből amint felmerül valami pesszimistává válunk. Reálisnak kell lenni, így tiszteletben tartom a véleményed, és pár dologra mindenképp felhívtad a figyelmem.

A szüleim a kapcsolatunk kezdetén majdnem ugyan így álltak hozzánk, hogy úgysem lesz komoly és hosszúéletű. Tévedtek.

Azt még hozzátenném, hogy én nem hittem, hogy hosszú életű lesz, hiszen mint fentebb írtam reálisnak kell maradni, nem szabad vágyálomba rintgatni magunkat és kellő odafogyeléssel kell a jövőbe tekinteni. Nem lehet, hogy ezért nem sikerült? :)

További szép estét neked!