Szülők, ti mit tennétek egy ilyen gyerekkel?

7. Nem én vagyok a szülő...

8. Hát igen... Olyan helyzetbe kerültem, ahol vagy megtanulok egyedül talpraállni, vagy soha nem lesz belőlem senki. Egyébként nem olyan nagy dolog számomra. Csinálom, amit mondanak, ha nem jól csinálom, pár percig hallgatom mások morgását, aztán csinálom másképp, néha zenét hallgatok közben, és nem érdekel senki. Meg kell tanulni ezeket lesz*rni, különben eltaposnak.

13. De, mert nem annyira kötőtsz hozzájuk sem, úgy mint a többi emberhez. Pl. amikor bentlakásos suliba jártam, iskola után az egyik szobatársam mindig rögtön felhívta az anyját. Én nem is kerestem egész héten, és amikor hétvégén hazamentem, akkor sem beszélgettem vele sokat.

Viszont tény, hogy ő is hív(hat), ebben igazatok van.

A további válaszokat köszönöm!

Az a helyzet, hogy én ennél több kommunikációt, és ha nincs is rá szükség, nem igénylek tőlük. Viszont rosszul esne, ha szerintük az én hibám lenne, hogy csak ritkán keresem őket, aggódnak értem, az én felelősségem. Most is folyton kérdezgetik, hogy "nem szoktam-e beszélgetni pl. az unokatestvéremmel?, nem tudom, hogy mi van vele?, nem köszöntöttem fel?". Nem, nem szoktam, de nem azért mert nem szeretem, hanem egyszerűen csak nem izgat. Most miért kéne elvárásnak lennie, hogy valakivel beszélgessek? Szóval a lényeg az, hogy ha csak ilyen ritkán beszélgetek egy családtaggal, mert egyszerűen nincs igényem rá, meg nekem jó így, nem akarok mindenkinek jópofizni, akkor ahhoz vajon ők hogyan állnak hozzá? Ezt nem tudom elképzelni, hiszen nekik fontos a kommunikáció, a beszélgetés, de nekem annyira nem.