Mennyire gyakori, hogy a szülők a már felnőtt, dolgozó gyereküket nem akarják "elengedni"?

Nagyon sok közeli ismerősömnél van ez így, sajnos az én családomban is. Azzal is tetézik a szülők ezt a problémát, hogy szándékosan nem tanítják meg a gyerekeknek az önálló élethez szükséges dolgokat (,amiket tőlük kéne elsajátítani), azért, hogy nélkülük egy elveszettség érzet alakuljon ki. Ez a kötődés sok esetben már odáig fajul, hogy a felnőtt "gyerek" nyaralni sem mehet el, sőt van egyfajta beteges féltés és ellenőrzés kényszer ezekben a szülőkben. Szorongtatóan mérgező érzés és nem lehet nekik megmagyarázni.

Az, hogy mi az oka, szerintem mindig más. Valamelyik szülő gondoskodást vár/fél, mondván, hogy ő már valami ok miatt, nem tud elvégzni bizonyos dolgokat (inkább időseknél). Van olyan, aki mondjuk a rossz párkapcsolatából a szülő-gyerek kapcsolatában menekül. Olyan szülő, akinek nincs más kapcsolata, csak ez és ehhez próbál ragaszkodni. Néhány szülő például rossz szemmel nézi azt is, ha a dolgozó gyerekének más kapcsolatai, barátai vannak. Nagyon meglepő, de vannak olyan felnőtt "gyerekek", akik teljesen idomultak ehhez a beteges szimbiózishoz (pl. külön háza van, de mindennap a 24-ből 12 órát a szülőnek tölt). Viszont nagyon megterhelő tud lenni azoknak, akik nem akarnak belemenni ebbe a játékba. Olyankor jönnek a nagy fegyverek; manipuláció, érzelmi zsarolás, tettetés, bűntudat keltés... És bár tudod, hogy rohadt mérgező és mentálisan megterhelő ez a kapcsolat, kicsit mégis nehéz kiszakadni belőle a nagy fegyverek miatt.

Jaj, kitartást mindenkinek, aki ebből szabadulni akar!

Van egy szülőgeneráció akik még a rendszerváltás előtt, több testvérrel nőttek fel, nem voltak elájulva az élménytől, és megfogadták, inkább csak 1 gyereket vállalnqk, akinek mindent megadnak. Sikerült is. Az ezredfordulóhoz közeledve egyre több ilyen egyke született, persze hogy aki a család egy szem kincse maradt, extrán féltették. Mindezt a nagyszülők által épített többgenerációs házban, ami így hogy csak 3-an laknak benne, kong az ürességtől. Ezek a szülők most kezdenek öregedni és félnek egyedül maradni. Az ő idejükben amúgy sem volt divat a lelki problémákat helyretenni családalapítás előtt, ügyesen örökítették is tovább a létező összes generációs traumájukat az egyetlen gyerekre, akit még huszonéves korukban is szeretettel fojtogatnak.

Anyámék soha semmit nem tanítottak meg nekem, de valami elbaszott logikától vezérelve mégis egész kicsi koromtól elvárták, hogy magamtól tudjak dolgokat, ha meg (elkerülhetetlenül) hibáztam, én voltam a szar. Türelmetlenek voltak velem, folyamat azt éreztem,

ők ketten ellenem vannak, és valami beteg örömet lelnek a tehetetlenségemben, a gyermeki frusztrációmban. Ezzel kb. el is intézték az önbizalmam, hogy a büdös életbe ne merjek semmivel se próbálkozni, kísérletezni, felfedezni (az ő szemük láttára), mert ha nem megy elsőre, nyilván egy reménytelen csődtömeg vagyok. De ugye én csak maradjak csendben és legyek hálás, hogy anyagilag semmiben nem szenvedtem hiányt, és sosem bántottak fizikailag.

Csak a mártírkodás ment. Még csak egy testvérem se volt, akivel összefoghattam volna, akivel a sarkunkra állhattunk volna. Nekem nem lesz gyerekem, az biztos.

"Anyámék soha semmit nem tanítottak meg nekem, de valami elbaszott logikától vezérelve mégis egész kicsi koromtól elvárták, hogy magamtól tudjak dolgokat, ha meg (elkerülhetetlenül) hibáztam, én voltam a szar. Türelmetlenek voltak velem, folyamat azt éreztem,

ők ketten ellenem vannak, és valami beteg örömet lelnek a tehetetlenségemben, a gyermeki frusztrációmban. Ezzel kb. el is intézték az önbizalmam, hogy a büdös életbe ne merjek semmivel se próbálkozni, kísérletezni"

Ezt én sem tudtam volna pontosabban megfogalmazni, szó szerint ugyanez történt velem is. Most 26 éves vagyok, és egyre több barátomról derül ki, hogy nekik is ilyenek voltak a szüleik. Tipikus lusta szülők, akik inkább kiveszik a gyerek kezéből a munkát, csak haladjunk már, utána meg szidják az "életképtelen" gyereket, miközben nullaszor voltak megtanítva neki a dolgok. Ez történik, amikor "kötelező" gyereket vállalni, mert jaj kihalunk (aha, 8 milliárdan).

Ez nálam olyan dolgokban nyilvánul meg, hogy például szerintem soha az életben nem lesz jogosítványom, mert teljesen nonszensz, hogy én valaha is uraljak egy járművet, egyszerűen nem bírom elképzelni. Biciklizni sem merek már vagy 15 éve.

Vagy például fogalmam nincs, mit akarok, és ez az élet minden területére igaz. Az egyetemet is csak vért izzadva bírtam elvégezni, és nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert minden porcikám tiltakozik az önálló következtetések levonása és a saját gondolatok kinyilvánítása ellen (diplomamunka és társai). Munkahelyen is elvárom, hogy tökéletes pontossággal adjanak meg minden instrukciót, mert én nem vagyok hajlandó kreatívkodni és magánakciókba kezdeni. Vagy ha például valaki az első randin nem ver agyba-főbe, akkor a második randin legszívesebben az anyakönyvvezetőhöz mennék, mert meggyőződésem, hogy még egy ilyet nem fogok találni.

Külön élek, eltartom magam, és esküszöm, nem akarok anyámékra mutogatni, mert az én életem az én felelősségem, de ki kell mondani, hogy ezek a tulajdonságaim mind a gyerekkorom miatt vannak.

Én nagyon szeretem a pénzt, de ha azt mondanák, hogy megkapom a világ összes pénzét, de cserébe fel kell nevelnem egy gyereket, visszautasítanám az ajánlatot.

Ennyi nyafogást még olvasni is borzasztó,nekem se tanítottak külön meg semmit se főzni se sütni még is tudtam magamnak számlát nyitni bankba,megtaláltam postát,tudom hogy kell csekket feladni stb 20 éves koromtól dolgozók,pedig nekem sem volt támogató szüleim,biciklizni is csak felnőtt koromban tanultam meg sőt biciklim sem volt 26 éves koromig még sem nyafogok vagy én gyerekkoromban csak vonalas telefon volt meg tv szórakozásnak illetve később dvd filmeket lehetett otthon nézni ma 45 éves vagyok

Mai 20 évesek egy része számítógépen kívül csak nyafogáshoz ért mint látható ezek szerint .