Helyesen tenném, ha szedem a sátorfámat amint tudom?

Gimnazista vagyok, nemsokára befejezem a gimit. Szeretnék egyetemen tanulni, dolgozni mellette, hogy el tudjak szabadulni itthonról és el tudjam magam tartani..

A szüleim gyermekkorom óta mindent megvettek amire telt, nem panaszkodhattam semmire. Viszont szeretetet azt nem lehet venni.

Édesanyámmal nagyon összezörrentünk, (már 8 éves korom óta ez megy), mert ő mindig a testvéremet pártolta jobban, én ezt megemlítettem neki, ami nyilván nem tetszett. Igazaból mindig is tudtam, hogy őt jobban szereti, mivel neki volt mindig igaza, jobban ölelgette, mindenre igent mondott neki, mindig azt csinált amit akart. Én sem vagyok egy könnyen kezelhető temperamentumos ember, megértem nehéz gyereket nevelni, ilyenek. Régen oviban egy csoporttársam felvágta a saját száját, majd az anyja elkezdett velem ordibálni, mit képzelek magamról, mivel rám lett kenve az egész. Édesanyám nem hitt nekem, elhitte, hogy én tettem, már sírtam, úgy mondtam nem én vagyok, inkább hitt a másik gyereknek. Szerintem itt kezdődött ez az egész, ez nagyon nagy törés volt bennem.

Alsósként fenyegetve lettem, hogy szét lesz törve a fejem, de szerintem sose gondolta komolyan. Nőttem, majd rájött a fizikai erőszak nem megoldás. Később próbált érzelmileg hatni rám. A testvérem szervezhet házibulikat, de ha én csak a gondolatát említem akkor már el vagyok hordva mindennek. Nem is annyira szükségletem a buli, ez csak egy példa. Miattuk változtatok a saját elfoglaltságaimon, ezeket nem is értékelik, természetesnek veszik. Igazából az egész körforgásként mozog, testvérem elmondja mindennek nekem anyámékat, majd engem anyáméknak. Anyámék engem pedig a testvéremnek. Legutóbb is megkaptam mekkora egy féreg vagyok, mivel engem ki akartak túrni a szobámból, ezt pedig nem hagytam🤷🏼‍♀️ megfordult az a fejemben, vajon csak félnek a testvéremtől, hogy elköltözik innen, azért egyeznek neki bele mindenbe és nem csesztetik? Sajnos ő már tényleg idegbeteg lett, felhúzza magát mindenen, kiabál, káromkodik, lelkileg elmondja, hogy neki nem jelentek/jelentünk semmit, a saját ismerőseit többe nézi, mint a családját, és ez még semmi. Azért a pénz meg kell neki itthonról. Elég sokszor mondta ezeket, komolyan is vették. Én is mondtam az utóbbi egy időben, hogy elköltözöm amint 18 leszek, viszont nem vették komolyan..

Soha nem cigiztem, ittam, semmit. Édesanyámat és a testvéremet mindig én segítem lelkileg, ha volt/van valami baja. Semmikor nem enged el semerre, barátnőkkel is alig tudok elmenni, (csak nagy könyörgés árán) mert még nem vagyok abban a korban. Pedig én nagyon törekszem megfelelni az "álom" gyermekének, szerintem 17 évesen meg nem tarthat bezárva.

Nagyon rosszul érint ez a dolog, sokszor vagdostam magam, ami tudom, hogy nem megoldás. Erről ők nem is tudnak. Azóta próbáltam összeszedni magam.

Nem egy lázadó kamasz vagyok, csupán nem értem, hogy miért érdemlem a bezártságot, a korlátozást, azt, hogy beletörődjek mindenbe, amit anyám parancsol. Segítek itthon a munkákban, amit meg tudok csinálni mindig megcsinálom. Évek óta ezt tűröm, nagyon belefáradtam. Próbálok a legjobb lenni az elképzeléseik szerint. A párom az egyetlen aki megnyugtat és támogat, de vele hetente találkozom, mivel nem a szomszéban él. Édesapukámmal viszonylag jó még a kapcsolatom, de ő jobban szereti anyámat, mint engem. Tudom, hogy vannak rosszabb családok, ahol tényleg megverik a gyermeket, de engem meg lelkileg szednek szét és ez sem jobb. Vannak néha jó pillanatok is, de egyre kevesebb, régebben sokkal jobb volt minden, elmentünk ide-oda. Érzékelem, hogy most csak negatív hatások érnek. Szeretnék egy kicsit önállósodni, kicsit kevesebb kapcsolatot velük, hogy én átértékeljem őket, valamint ők is engem. Nem tudom mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzájuk..

És nem tudom, hogyan közöljem velük, hogy én tényleg elmegyek itthonról, viszont ne zárják rám a lakást.