Költözés másik városba - valóban menekülés lenne?

28 éves nő vagyok. Apa nélkül nőttem fel, anyámmal és anyai nagymamámmal. Mindketten az egyedüllétet választották, ezért sokat támaszkodtak egymásra, és sajnos rám is, korán kellett felnőnöm, nem lehettem gyerek. A problémák mindig közösek voltak, és a megoldásban mindenkinek ki kellett venni a részét, nekem is, tinédzserfejjel is.

Korán rájöttem, hogy én nem szeretnék így élni. Hálistennek meg is tudtam valósítani, mivel van egy jól működő házasságom, az első gyermek is lassan érkezik. Hosszú munka, évek terápiája van abban, hogy érzelmileg leváljak a női őseimről, többször kinyilatkoztattam feléjük, hogy tartsák már tiszteletben a határaimat, ne várjanak el tőlem dolgokat, hogy én majd a családom félreteszem miattuk. Ők sajnos ezt elvárják, ahogy azt is, hogy minden sz.r problémájukat én oldjam meg. Próbálom húzni a határokat, ha 5ször elmondtam szép szóval, 6odszorra már nem tudom szépen, mégis, azt érzem, nem vesznek komolyan és nem tartják tiszteletben a kéréseimet.

Már nem érdekel, hogy mit gondolnak és mit sem. Lenne egy lehetőségünk, férjem munkája miatt 100 km-el arrébb költözni. El is fogunk költözni. Én szeretem azt a várost, ahova megyünk, régebben már jártam ott, és később én is könnyebben találnék ott munkát, mint ahol jelenleg élek. Nem utolsó szempont az, hogy nem kell a mérgező anyám és nagyanyám közelében élnem.

Amikor megemlítettem ezt a pszichológusomnak, ő azt mondta, hogy ez a részemről menekülés. De ezt olyan lesajnálóan mondta, hogy magam is meglepődtem, lefagytam. Olyan volt, mintha azt éreztette volna velem, hogy nem tudom megoldani máshogy ezt a problémát, mintha azt sugallta volna, hogy gyenge vagyok, hogy nem vagyok képes arra, hogy helyben megoldjam a dolgokat, mindenképp menekülni - költözni akarok.

Kérdem én, ez tényleg akkora probléma lenne? Ha menekülés is, nem észszerűbb belátni, hogy harcolni képtelen vagyok már velük, mert változásra képtelenek, inkább arrébb megyek egy kicsit az országban, hogy meglegyen a lelki békém nekem és a családomnak?

Annyira elbizonytalanított, hogy megmondom őszintén, gyenge alaknak érzem már magam, hogy nem tudom megoldani, nem tudom elérni, hogy békénhagyjanak a felmenőim. Tökre örültem a lehetőségnek addig, amíg nem kaptam ezt a lesajnáló megjegyzést a pszichológusomtól...