Azok a szülők, akiknek meghal a gyerekük gyerekkorban vagy fiatalon, hogy bírják ki, hogy ne legyenek öngyilkosak?

Nekünk 2 kislányunk halt meg januárban . A párommal azóta is együtt vagyunk, másik gyermekünk nincs.

Próbáljuk egymást támogatni, ha lehet majd szeretnénk, hogy legyen még kis babánk.

Mind kettőnk fejében megfordult az öngyilkosság gondolata, de kitartottunk egymás mellett. Sokat segített az is, hogy a családunk is támogatott minket mindenben, próbáltak minél több időt velünk tölteni.

Mindig beszélünk róluk, nincs olyan nap, hogy ne gondolnánk rájuk. Ez olyan dolog, amin az ember soha nem teszi túl magát csak a fájdalommal meg kell tanulni együtt élni.

Nekem volt egy elég közeli ismerősöm, akinek 16 éves korában halt meg a 10 éves húga.

Én 14 éves korától kezdve ismertem…

Utálta az apját is meg az anyját is.

Utóbbit nem tudom, hogy miért, de az apja az egy igazi kibírhatatlan, mindenbe beleszóló, kotnyeleskedő alak.

Nekem is volt hozzá “szerencsém”.

Azelőtt volt ilyen, hogy meghalt a lánya és az ismerősöm azelőtt utálta már a saját apját…

Miután meghalt a húga az apja egy kicsit sem változott.

A gyász jele sem látszott rajta, persze azzal tisztában vagyok hogy nem mindenkin látszik… Szóval nem tudom, hogy most tényleg nem érintette e meg egyáltalán vagy csak nem mutatta ki (de talán mindegy is).

Majdnem 2 éve a fia, aki akkor volt 21 éves elhagyta az országot és az apja egyszerűen nem keresi és nem is kereste soha a társaságát.

Az igaz, hogy a fiú eleve nem annyira nyitott rá, mert meg van róla a véleménye…

De én fel nem tudom fogni, hogyha valaki elveszíti az egyik gyerekét, az hogyan képes teljes-mértékben letojni a másikat utána.

Illetve hasonló tapasztalatom, hogy anyukám születése előtt évekkel, a nagyszüleimnek volt egy fia, aki 1 évesen meghalt.

Néhány évre rá megszületett anyukám…

A nagypapám (aki tanár volt) egész fiatalkorában megalázta anyukámat és folyamatosan másokhoz hasonlította, például olyan diákokhoz akiket éppenséggel tanított, de amúgy nem tudott róluk semmit… Mondjuk a magánéletükről.

Később engem és a többi unokáját is el hordta mindennek és az volt a legnagyobb baja, hogy nem vagyunk olyanok mint az XY diák, aki valószínűleg a tanároknak a legjobb arcát mutatta.

Megint csak. Fel nem tudom fogni, hogy akinek meghalt egy gyereke, az miként veheti ennyire semmibe a másik gyerekét / unokáit.

Úgy, hogy a saját életüket élik. Valakit elveszhetni tragédia, de az élet része.

Van párja, esetleg másik gyereke, munkája, családja. Nem a gyerek az egyetlen ok, amiért élni lehet.