Mennyi időbe telt hogy elengedjétek a gyerekkori sérelmeket?

Sajnos erre a kérdésre bármilyen választ is kapsz, sokat nem változtat a te szempontodból. Nagyon egyéni, kinél hogyan csapódik le ez az egész, mennyire van tudatában a helyzetének, akar-e változtatni, stb. Az emberek többsége szerintem áldozat-mentalitást vesz fel, okolja a szülőt vagy a rokont/társadalmat a nyomorúságáért, és noha jogos bizonyos értelemben, de felesleges.

Nekem nárcisztikus és mártír anyám van, ő is azt hiszi, hogy tök jól csinált mindent. Ha szembesítve volt vele (egyszer történt meg), irtózatosan sértődés lett a vége, és természetesen nekem kell bocsánatot kérnem. A szélsőséges reakciójából arra következtettem, hogy valahol tudja ő, hogy nem normális, amit csinált, ahogy élt és ahogy a családját kezelte, de nem akar szembenézni ezzel.

Én már nagyobb kamaszként rájöttem, hogy sok gondom az ő viselkedéséből fakad, akkor pszichológiai alapismeretem még nem nagyon volt. Mióta rengeteget olvasok a témában, jobban átlátom, hogy mit miért csinálhatott, és hogy alakulhattak ki nálam viselkedésformák. Sajnos van, amit átvettem tőle akaratlanul, de próbálok dolgozni rajta, amennyire lehet. A felismerés már szerintem nagy előrelépés, és jó irány.

Én nem mondanám, hogy az életem elcsesződött volna ettől, elég sikeres vagyok mind párkapcsolat terén, mint munkában, de én ettől függetlenül is gondolkodok szakember (pszichológus) segítségén, hogy legalább lássam, jutnánk-e még jobb eredményre közösen. Szerintem te se árthatsz magadnak, ha megpróbálkozol vele.

A haragod jogos. Anyád a vétkes. Haragudnod szabad, de nem érdemes soká. Nem azért mert nem jár neked ez az érzés, hanem mert energiapazarlás, mert addig sem a téged építő dolgokkal foglalkozol, továbbá a harag azt a traumát "tartja életben".

Nekem is akadtak bajaim. Az öcsémmel szemben nem volt szabad megvédenem magamat, ahogyan fiútestvérek között kell, emiatt ő elkanászodott velem szemben, ez aláásta az önértékelésemet, anyám a munka miatt nem ért rá velünk fogalakozni, apánk érzelmi analfabéta volt.

Ehhez nekem - mert elb@sztam sok időt közben - 5 év kellett a pszichoterápián, ebből az utolsó 2 volt az érdemi munka.

Szerintem, ha terápiára jársz, és dolgozol magadon, nem csak a trápiától várod a csodát, akkor 2 év alatt elengeded.

Sajnos én azt tudom mondani, hogy 35 évesen még mindig érzem a gyerekkorom nyomait.

Anyám egészen kis koromtól kezdve vert össze rendszeresen, és ez alatt nem egy-két pofont értek, hanem kékre-zöldre vert, feldagadt arc stb. Egyfolytában félelemben tartott, állandóan fenyegetett, olyan szinten voltam, hogy éjjel nem tudtam aludni sem, de mivel vele egy szobában kellett "aludnom", sokszor csak teljes csöndben vártam a reggelt, rendszeresen hánytam iskolába menet az idegességtől.

Mindenért engem okolt. A tönkrement házasságáért (ami nyilvánvalóan jelentős részben az ő elmebetegsége miatt is ment tönkre), az egész életéért. Volt, hogy arra mentem haza, hogy részegen hány a wc-ben, és amikor odaértem azt nyöszörgi nekem, hogy ez is az én hibám, mert ha nem lennék, akkor ez meg az. Ja igen, mert ugye alkoholista és gyógyszerfüggő is volt. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem.

Az állandó szorongás ami bennem van nyilvánvalóan ebből fakad. Sajnos teljesen szerintem soha nem fogok tudni megszabadulni ettől, és ez talán a legrosszabb. Mindig kísérteni fog.

"Valahogy nem tűnik jogosnak hogy haragszom, hisz ő csak egy beteg ember,"

Igen, ő egy beteg ember, de ettől függetlenül ha beszámítható, akkor legalább időnként fel kellett volna fognia, hogy amit tesz az rossz, és segítséget kellett volna kérnie, mert tönkretesz téged. Az én anyám is elmebeteg. A születésem előttől kezdve gyógyszeresen kezelték, de ez nem menti fel. A vicces az, hogy annak ellenére, hogy még nem is éltem, amikor elkezdett gyógyszerezni, ezért is engem okolt, mert állítása szerint én idegesítettem fel.

Még most is mérhetetlen gyűlölet van bennem vele kapcsolatban. És ez nem jogosság kérdése. Ez egy egyszerű tény. Szerintem te se érezd magad rosszabbul amiatt, hogy haragszol, mert az lenne a fura ha nem haragudnál valakire aki ezt teszi veled. Ez nem a te hibád, ez egy természetes reakció egy ilyen helyzetre.

Az én anyám masszív zugivó alkoholista volt, mellette még orvosilag igazoltan bipoláris.

Nem vert minket, de olyan súlyos bűnöket követett el velünk szemben, hogy az katasztrofális. A húgom volt a számára kedvesebbik gyerek, de ő is a mai napig egy lelki nyomorék, a pszichiátere már sarokházat vehetett a hozzá hordott pénzen.

Én voltam az erősebb, az önállóbb, hosszú éveken keresztül úgy védtem ki anyám emlékét is, hogy száműztem még a fejemből is, nem gondoltam rá. A saját családomban azt a példát követtem, hogy homlokegyenest másképp csináltam mindent mint ő, így elmondhatom, hogy a gyerekeim szerint is jó szülő vagyok, szeretnek.

Viszont mióta megöregedtem, feljönnek az emlékek, én egyre dühösebb vagyok és egyre jobban gyűlölöm anyámat.

Szóval, a kérdésedre visszatérve, én láthatóan nem tudtam elengedni a gyerekkori sérelmeket, legfeljebb 40 évig elfedtem.

(72 éves férfi)