Jogosan vagy elegem apámból vagy tényleg én vagyok az "arrogáns pö**"? (nagyon hosszú kifejtés) 19/l

Rövid előzmény: apám nevelt 4 éves korom óta, anyám elhagyott. 17-18 évesen is azt mondta nekem, hogy az a dolga, hogy neveljen. Még itthon élek, nem a közeljövőben költözök el és nem is érdekel, hogy a költözés a megoldás minden bajra.

Apám szerint "én mindig mindent jobban tudok", miközben csak elegem van belőle, hogyha valamit nehezebben, de a saját ötletem szerint csinálok és nem hallgatok a jó szóra, máris kvázi idióta vagyok. Mindig sértegetett, észre sem vette ezt, ahogy az sem jutott el hozzá, hogy ez nekem xarul esik (pedig mondtam).

Előbb okítani akart, én meg mondtam, hogy hagyja abba, ne folytassa, nem érdekel. A húsokról magyarázott, hogy mi lesz velem, meg milyen ciki, hogy közel 20 évesen nem tudom a húsokat megkülönböztetni. Valóban, nem vagyok rá képes, ezért is mondtam már évekkel ezelőtt is, hogy felcímkézem és gond letudva. Főzni tudok, nagyon is jól, eddig mindenki elégedett volt. Csak kinézet alapján, nem tudom megmondani, melyik hús milyen, de mint írtam, semmi gond, címkézés és kész. Erre ő már megint okítani akart. Erre mondta nekem, hogy ne legyek ennyire arrogáns p*cs és hallgassam inkább a jószándékú okítást. Mire mondtam, hogy ne, nem kell, nem érdekel, és bejöttem a szobámba.

Egész életemben a ki**eszett jószándékú okításait hallgattam. Konkrétan az is harc volt, hogy kb beletörődjön, hogy amikor azt mondom nem, akkor NEM. Anno szociális fóbiám és depresszióm volt. Mindenki kövérezett (evéssel vezettem le a feszkót), erre apám viccesen talált ki nekem beceneveket mint pl: pocimaci, pufóka, röfipofi. Nem számít, hogy nem bántásból mondta, nekem rosszul esett és nem hagyta abba. Mára szerencsére elhagyta. Képtelen voltam mások előtt enni (még mindig nehéz), viszont szeretem a lángost. Ő vett magának egyet, de én ugye mások előtt nem ettem, pláne a piac közepén. Erre mondom, hogy a kocsiban igen. Erre ő, szó szerint a számba akarja tömni a kaját, aztán engem szid le a hülyeségem miatt, hogy nem bírok más előtt enni (elhajoltam, szóval nem ettem belőle). Itthon pedig, költői kérdés volt, hogy akarok-e valamit megkóstolni. Most már nem így van, de még mindig kisebb-nagyobb sértődés van belőle időnként. Más valamiről a véleményem, és ezt el is mondom kulturáltan, ő kvázi sértegetve reagált, hogy igen, én biztos nagyon tudom a hatalmas élettapasztalatommal. Ő "csak úgy" mondta már ezerszer, hogy hülyegyerek, idi*ta, faxkalap, gyökér, segghülye, stb, stb, stb, aztán lenyugodva úgy van vele, hogy "á, tudod, hogy nem gondolom komolyan". Aha, de azért nagyrészt a veszekedéseinkkor ezt hallottam, az önbecsülésem köszöni szépen. Amikor a vele kapcsolatos gondjaimról beszéltem neki, ő kijelentette, hogy rosszul gondolom.

Szükségem van segítségre, nem vagyok mindentudó, azonban a nemlétező tököm kivan azzal, hogy mindig kapom a kéretlen okítást, a hegyibeszédet, és ha én abból nem kérek, akkor megsértődik. Szeretem apámat, mert amilyen faxkalap tud lenni, annyira adott meg nekem mindent a lehetőségekhez képest, és mindig az én érdekemet nézte a jövővel kapcsolatban, a jelenlegi lakásunknál is, csak sajnos hülyén jön le. Úgy vagyok vele, hogyha tanácsra van szükségem, akkor kérek. Ő viszont, mintha még mindig nevelni akarna, örökösen okítani! Aztán ezredjére is, a vége sértődés felőle. Nem lehet vele megbeszélni, nem jut el hozzá, és amikor felmegy a pumpa, akkor úgyis a megszokott szavai jönnének.