Huszonéves nők, akiknek nárcisztikus (patológiás) az apjuk, hogy oldottátok meg anyukátok terrorjának kérdését?

Sehogy...

Nem mentettem ki, eljöttem onnan, amint lehetett. Ő is tudna lépni, ha akarna, de tűr már... 10+ éve.

Nálunk mostohaanyám a nárcisztikus, apa a szenvedő fél. Szeretem apát, de nem tudom sajnálni. Valamiért még a nővel van, ennyi év után is. Ő sem tudja, szerintem, mert menekül a munkába, de az ő döntése.

Amiatt haragudtam rá sokáig, hogy engem is kitett a mostohaanyám idiotizmusának és terrorjának :( (már elengedtem a dolgot, minek legyek haragban bárkivel is).

3 pszichológus és sok év pszichoterápia kellett hozzá, hogy megértsem, elfogadjam, hogy Anya nem akar elmenekülni (nálunk agresszív alkoholista az apám), bármit mond és hogy nem az én feladatom megmenteni, nem az én felelősségem. Annyiszor megtehette volna, lehetőséget is biztosítottam neki, végül mindig visszakozott, pedig már házat is intéztem neki, én fizettem volna neki mindent.

El kell fogadni, hogy ő választja ezt magának, ő nem lép ki, ő nem áll a sarkára, ő bújik a "miért nem"-ek mögé. (Nálunk egész gyerekkoromban hallgattam ,hogy miattunk, értem és a tesómért marad vele, mert így tanulhatunk legalább. Aztán mindketten kirepültünk már 15 éve, mégis ott van vele.). Kemény út lesz ez neked is, kitartást kívánok hozzá! Te már megléped, amit anyád nem.