Van itt olyan, akinek rossz a kapcsolata az anyjával, de nem verték, még akár szeretet is volt, de sok kisebb apró dolog miatt oda vezettek a dolgok, hogy nem tudnak egymás közelében élni vagy csak nehezen?

Igen, én ugyanilyen helyzetben vagyok. Semmi gonddal nem nőttem fel, mindenem megvolt egy szavam nem lehet.

Viszont sok kicsi miatt alakult úgy a helyzet, hogy most már egy utcában is alig bírunk meglenni, anélkül, hogy flegmáskodna.

Indok? Nincsen sajnos, egy ponton elszakadt a szál és örökre megszűnt az anya-lánya kapcsolatunk, amit próbáltunk helyrehozni, de látható okokból semmire nem mentünk vele és most szimplán békén hagyjuk egymást, nem keressük egymás társaságát semmilyen formában. Csak akkor jön, ha pénz kell.

Hasonló a helyzet. Nem igazán volt jó gyerekkorom. Szobám sem volt pedig lett volna lehetőség plusz szobát csinálni. Gyűlöltem 18 éves koromig a tesómmal egy szobában élni.

Születésnapra se kaptam szinte sose semmit.

Sajnos a nagyszülők maradi hozzáállása és a szüleimre gyakorolt nyomása sem segített a helyzeten. Sajnos nekem az ő értékrendjük nagyon nem fekszik. Nem is csoda, hogy egyre ritkábban keresem a társaságukat.

Vagy felszínes nyomasztó beszélgetést folytatunk. Vagy 2 perc alatt összeveszünk, ha nem játszom meg magam, hanem őszintén válaszolok nekik.

Azért jó lehet annak akinek jó családja van.

Nekünk jót tesz a távolság...

Egész gyerekkoromban a 100% volt az alap, ha azt nem hoztam, jött a különféle érzelmi zsarolás. 3-ast hoztál irodalomból? Akkor majd mész takarítónőnek... Még azon is kiverte a hisztit, mikor 12 évesen a torta tejeén lévő habgombócokat nem sikerült szimetrikusan kinyomnom...

Mikor szétmentek, apukámmal maradtam. Most már nem kritizál kéretlenül, mert tudja, hogy otthagyom és amúgy nagyon szeret engem, csak sajnos emellett ilyen természet. Sajnos egyre gyakrabban veszem észre, hogy olyan lettem, mint ő, a kapcsolatunkban mindenképp, de végülis nem nagyon volt más lehetőségem.

Kérdező, én is hasonlóan voltam. "Fizikailag" minden oké volt: tiszta ruha, szép, rendezett lakás, finom ételek.

Viszont az anyámtól soha egy ölelés, soha egy elismerő szó, soha 10 perc minőségi idő sem volt, amit rám szánt. Ő vont egy falat maga köré, és elvolt a maga világában.

Én sokáig áltattam magam, hogy olyan rossz nem lehet, hiszen "mindenem" megvan. De ez nem igaz, mert anyám pl. ezt akkor is megtette volna, ha egy utált rokont a nyakába sóznak, mert ő egyszerűen ilyen szolgálatkész, ha tevőleges dolgokról van szó.

Nálunk a kapcsolat olyan semmilyen volt, ez végig is kísérte az életemet. Amíg otthon laktam is, csak ítélkezni tudott, ez volt a maximális vélemény nyilvánítása. Örömeim, bánataim, kudarcaim, terveim, céljaim soha nem érdekelték.

Egyetlen közeledési kísérlet volt, amikor terhes lettem, akkor nagyon elkezdett nyomulni, de 100 kilométerről ez eleve esélytelen volt. (Amúgy pl. babázott ő, unokázott, de akkor is csak a gyermekem érdekelte, én ugyanúgy le voltam szarva lelkileg).

Én most 48 vagyok, ő jóval 70 felett, most is olyan semmilyen, szóval ez van, ez jutott. (A jó meg az, hogy nem lesz akkora fájdalom az elvesztése, mint pl. a legjobb barátnőmnek, aki olyan szimbiózisban él az édesanyjával, hogy egy valós rettegés neki, hogy egyszer valamikor majd nem lesz anyukája).

Ez egy nagyon hosszú monológ, ha nem szeretnétek, ne olvassátok el😅:

Az én anyukám érdekes személyiség, hogy úgy mondjam. Egykeként nőtt fel, anyjával, apjával. Anyja szeretetteljes, gondoskodó volt, az apja beszólogatós, sose kapott tőle ajándékokat. Szerényen éltek, utazgattak, meg minden, volt autójuk, de papám elég fukar volt.

Emiatt lett egy apakomplexusa, összejött tizenévezesen egy majdnem 30 éves palival, terhes lett, gyermeke született. Aztán szétmentek, találkozott valaki mással, majdnem összeköltöztek, majd összefutott apámmal. Apának is volt gyereke, de elvált volt már. Randizni kezdtek, anya terhes lett megint, majd muszájnak érezték, hogy összeházasodjanak. Kb elviselhetetlen kisgyerek voltam, ezért öcsémet majdnem abortálták (kár lett volna érte, nagyon szeretem, ha nem lenne, lehet megöltem már volna magam)

Szóval így élünk egymás mellett, de nővérem és apám nagyon nem jöttek ki egymással. Az én születésem óta megváltozott a személyisége, túl sokáig volt egyke, engem is, öcsémet is folyton bántott.

Innen kezdődik, hogy én, mint középső gyerek, úgy éreztem, tehetetlen vagyok, anya sose védett meg nővéremtől, sose szidta le, mindig nekem prédikált, hogy legyek én az okosabb és ne piszkáljam az idősebbet. Mikor öcsém bántott (fizikailag) azt mondta viseljem el, én vagyok az idősebb, legyek én az okosabb, ha nem ütök vissza, nem fog bántani. 2 héten át minden nap belémnyomta a körmeit, az egész bal kézfejem és karom véres volt, de nem csinált ellene semmit. Mikor nagyanyám észrevette, akkor beszélt csak anya öcsémmel, hogy lányokat bántani nem szép dolog.

Később általános iskolában jó jegyeim voltak, ezért gimiben is ezt várta volna, de, mivel itthon folyton mentek ezek a balhézások, konfliktusok a nővérem és nagyapám miatt főleg, nem igazán érdekeltek a jegyeim. A suli inkább ilyen búvóhely volt számomra, ahová szórakozni mentem be és jól érezni magam. Előző iskolából viszont kb menekültem, mert bántalmaztak verbálisan és fizikálisan is, többször ki voltam közösítve, pedig mindenkivel kedves voltam, barátaim is voltak, csak a többség valahogy nem szeretett. Aztán itthon erre is tojtak, az ofő meg nem tett ez ellen semmit. Megértem szüleimet, hadd menjek máshova, de gondolták velem van a baj, át kell szenvednem az egészet, maradjak itt.

Élvezem nagyba a középsulis éveimet, a jegyeim borzalmasak, egy tanár beszélni akar anyámmal a jegyeimről. Megbüntet, apa megvéd. Egy rakás rokonom meghal, minden évben egy, 2017 óta. Nagyon frusztrált voltam/vagyok. A jegyeim, az itthoni helyzet, a tény, hogy általánosból nincsenek barátaim, az, hogy mindig azzal csesztetnek, legyen már barátom, de nem azért nincs, mert nem akarok, hanem azért, mert ő nem akar engem. És azzal még belémrúg, hogy egy lusta semmirekellő vagyok, pedig mindig engem kért meg, hogy segítsek a házimunkában és segítettem is, mindig velem akart menni sportolni, és mentem is.

A jegyeim egy barátnak köszönhetően feljavultak, de jött Covid, depressziós lettem, vagdostam is magam időnként. Július környékén úgy éreztem, végre jól érzem magam itthon, egyedül, erre kijelenti, hogy válnak apámmal, mert már 2 éve csalja valakivel. Ezt öcsém elől titkolom kellett 1 hónapig, mert "jaj, ne rontsuk el a nyarát" (de az én nyarammal mi van??!-kérdeztem én, többször is), kiderült, korábban is csinált ilyet. Ezután beszéltem neki arról, mennyire nem jövök ki a netes barátommal, mert egy érzelmileg 0 hulladék a srác (itt részleteztem, miért), de azt is az én hibámnak állította be.

A jegyeim, ha jók, akkor nem érdemlem meg, ha rosszak, azt megérdemlem, de nem tudja elfogadni. Nem hallgat meg, de én hallgassam meg őt.

Elvileg én vagyok a kedvenc gyereke, de folyton akadályoz, életképtelennek tart. Nem engedett pl 100 km-nél messzebb egyetemre, ugyanis úgyis kirúgnának a koliból szerinte és ahhoz elvileg csórók vagyunk, hogy albiba menjek (apának sok pénze van + én is diákmelóznék, úgy tudnánk finanszírozni simán), matektanárhoz járat, de folyton szid, mennyire drága. Ha azt mondom, jól megy a matek, pofán röhög, ha azt, hogy van hova fejlődnöm még, leszid, hogy akkor minek járok egyáltalán, ha nem segít.

Egyszer, életemben egyszer, nagykorú ként már ittam. Nem is ilyen lebuj helyen, hanem egy barátnőmnél. Jó, hánytam egy párszor, oké, nem tudott róla előre, de basszus van ilyen! Utána ahányszor meglátott egy vodkás üveget vagy valaki kimondta, "vodka" el kezdett rám mutogatni, nevetni, célozgatni. Pedig megígérte, hogy ezt csak az öcsémnek és a jelenlegi szeretőjének mondja el. Azóta meg szerintem kb mindenki tudja, az antialkesz nővérem is, aki miatt másnapos reggelén megkérdezte: "mit mondjak, terhes vagy vagy ittál?" én meg:"mondd azt, hogy bulimiás vagyok, kérlek"

Szóval nekem az a bajom, hogy anyagilag kb támogat, nem szól bele a hobbijaimba, szereti a barátaimat. De nagyon lenéz és lelkileg nincs itt, nem bízhatok benne, mert minden titkom elmondja (komolyan, ha tetszik nekem valaki, azt kb a fodrásztól a random pénztároson át a családi barátokig mindenki tudja, mert muszájnak érzi megosztani), rólam se tud nagyon semmi jót elmondani, csak azt, hogy "kedves", pedig a másik 2 testvéremet körbenyalja, az abúzív, pánikbeteg nővéremről is legalább elmondja, hogy "szép és intelligens", aztán, ha önbizalom gondjaim vannak, csodálkozik, "na vajon mitől? 🤔"