Létezik olyan, hogy valaki nem szereti a saját szüleit?

Létezik. Én megpróbáltam, de a következő események miatt nagyon nehéz:

Kiköltöztönk küldföldre, a rájuk bízott házunkat kirabolták, levágták a radiátorokat, betörték az ablakokat, stb., most gyakorlatilag egy rom. A rájuk bízott tanyánkat eladták, majd közölték, hogy a pénz az övék. Az áramszolgáltatótól kapott leveleket eldugták, ami miatt levágták az áram betáp kábelt, a visszaköttetés 400.000 Ft-ba került. Az összes létező helyen feljelentettek minket (a saját fiát). Ezek után? És apám tanár volt, vagyis nem egy alkoholista bunkó.

Persze. Van olyan, aki meg a saját gyerekét nem szereti. Rengeteg oka lehet ennek, van, aki okkal nem szeret, és van, aki egyszerűen nem tud szeretni. Aztán olyan is van, hogy bár szeretik egymást, valamiért nem tudnak együtt létezni, és idővel pocsék lesz a viszony. Talán ebben az esetben később, távolsággal javulhat a szituáció (nálunk ez a helyzet áll fent).

A baj az, hogy a társadalom csak rózsaszín habos-mázos képet fogadja el a családról, ahol mindenki szeret mindenkit és sosincs semmi komolyabb probléma, pedig ez egy hazugság. A létező legrosszabb tabusítani a valóságot, ami sokszor kegyetlen, de annál rosszabb, ha letagadjuk, elhazudjuk, és azokat bélyegezzük meg, akik felvállalják az érzéseike őszintén.

Igen.

Ahogy szülő is van aki nem szereti a gyerekét

Persze. Fordítva is lehet.

Nem vagyunk egyformák. Nem csak testalkatban és hajszínben, hanem érzelmileg sem.

Egyik így szeret, másik úgy, van, aki sehogy.

Vagy azért, mert van oka rá, vagy azért, mert egyszerűen csak olyan.

Csak álmomban vágytam igazi anyára, nem tett azért semmit,hogy egy érzelmi kötelék kialakuljon közöttünk.

En megpróbáltam, de nem volt visszajelzés.Amugy is lehuzott gyerekkoromban és sajnos ez kihatott az egész életemre.

Nálunk kölcsönös, a szüleim sem szeretnek engem. Ez nem túlérzékenység, egyszerűen soha meg sem próbáltak velem olyan kapcsolatot kialakítani (főleg anyám nem), ami egy normális szülő-gyerek kapcsolat. Soha nem kérdezte meg anyám, hogy vagyok, mit érzek, soha nem érdekelték a terveim, céljaim, érzéseim. Egy tető alatt éltünk, mint idegenek. Na most ha ők így, akkor bennem mitől alakult volna ki a szeretet?

A vicces az, hogy kifelé mi vagyunk "a normálisék", most, 20 éve már, hogy nem lakom otthon, most mondta lánykori barátnőm, hogy ő mindig úgy irigyelt minket, hogy mi milyen normális család vagyunk. Hát ja, amikor ő jött hozzánk, akkor a szüleim csontig benyaltak neki, mert kifelé, látszatra adni kell nagyon.

De a kérdésre visszatérve, nem szeretem a szüleimet, és ez nem dac, egyszerűen már fiatal felnőtt koromban megfogalmazódott bennem, hogy nem érzem irántuk a szeretet szikráját sem. Apám már nem él, anyám tőlem 150 km-re. Ha holnap meghalna, számomra nem lenne más, mintha a szomszéd halt volna meg.