Lehet ezen valahogy javítani?

Bocsánat előre is, ez a kérdés egy kisregény lesz😫:

Az a helyzet, hogy apával nem egészen olyan a kapcsolatunk, mint ideális lenne. Más lányok és apák ölelgetik egymást, megbeszélnek egymással mindent, sok időt töltenek egymással, meg ilyenek. Nálunk ez nem egészen van így.

Mindig anyához álltam közelebb, édesapám játékfüggő, rajtam kívül 2 fia van, egyik velünk él, másik apa volt feleségével, ezen kívül pedig van egy nővérem, aki anya volt kapcsolatából származik. Szóval a 2 fiútestvérem és közte nagyon szoros kötelék alakult ki a játékok során, meg filmnézések, sportok kapcsán, de én úgy érzem, hozzám valahogy nem tud kapcsolódni. A 10-13 éves kori énemet ismeri úgy nagyjából, és azon keresztül akar megérteni. Mindig a videójáték pontszámaim dicséri, mondja, hogy inkább játsszák, az való a gyerekeknek (19 vagyok amúgy 😅), azt hiszi utálom az iskolát, így mindig nap végén kérdezi, hogy "Na, hála Isten, vége a sulinak?" - én meg így magamban: "Milyen hála Isten? Ha nem lenne suli, már elmebeteg lennék attól, hogy kb 0-24 itthon semmit teszek". Meg úgy egyébként is ellenzi a tanulást, tudást, pl nem akarta, hogy gimibe járjak, nem örül, ha jó jegyet kapok vagy tanulok, hogy jobb jegyet szerezzek. Egyszer büntetést kaptam, mert félévkor megbuktam 10.-ben kémiából és segített kijátszani anyát. Ellenezte, hogy egyetemre menjek, merthogy "én is voltam főiskolás, az én lusta véremet örökölted, nem való az neked", majd mikor bejelentette, hogy anya meg ők válnak, azt mondta, hogy "neked és öcsédnek közeli egyetemre kell mennünk, mert nem lesz pénzünk fizetni a tanulmányaitokat"-azóta ezért rászóltak és nem mondott semmi rosszat, mikor megtudta, hogy jelentkeztem valahova.

Mióta tart a válás, anya távolságtartó és nem megyünk sehova együtt így apa-anya-mi formában. Mivel a házasságot az én szememben anya rúgta fel, így azt gondoltam, apával kell több időt töltenem, hogy kifejezzem, elítélem, amit tett és igazságot szolgáltassak. Elterveztem, hogy én leszek a tökéletes lány, akivel megbeszélheti a dolgait, aki segít neki, időt tölt vele, esetleg megöleli munka után. Mindig szomorúnak tűnt, de láttam rajta, hogy próbál erős lenni és kamu mosolyt ragasztani az arcára, s mivel anyával rengeteget veszekedtek, gondoltam jobb, ha nem forszírozom a témát. Egyszer hallottam, hogy ő és öcsém ülnek a kanapén és beszélgetnek arról, hogy hogyan nem mondják senkinek, mennyire rossz érzés ez a válás és, hogy mindketten annyit sírtak miatta, mint még soha. Ekkor kaptam egy belső sokkot, mert apát láttam már könnyes szemmel, de öcsémet egyszer sem. Hatalmas bűntudatot éreztem, hogy "miért nem vettem észre, hogy ekkora a baj?" "miért nem csináltam valamit?" és elkezdtem sírni.

Van egy hobbijuk, egy sport, amit ketten űznek minden hétvégén. Régen én is szerettem ezt csinálni, de ősz elején a családom bizonytalan jövője, majd később a Covid miatti iskolazár, aztán az egyetemválasztás okán nagyon mélyre kerültem, folyton elméleteket gyártottam, szorongtam, az utolsó dolog volt az, hogy ki akarják mozdulni, ezért mindig nemet mondtam. Tudtam, hogy rosszul esik neki, de volt egy ilyen érzésem, hogy ezzel védem magamtól és attól, hogy a depresszív panaszkodásom kelljen hallania+egészen december végéig anya barátjával sem mentem sehova, így úgy éreztem egyenlően hanyagolom el őket.

Azóta eltelt 3 hónap. Még mindig emlékszem, hogy szülinapján el akartam velük menni, hogy ez lesz az ajándékom, meg biztos jól fog esni neki, de nem tudtam éjjel aludni a félelemtől, majd reggel hasmenésem, hányingerem volt, aztán egész nap remegtem, mint egy nyárfalevél.

Mindig, ha rászánnám magam, hogy velük menjek/megöleljem/beszéljek vele, eszembe jut, milyen kínos volt 1 hétig csak apával meg öcsémmel nyaralni és mennyire nem tudtam vele beszélni, hogy majdnem hánytam, mert 1 hétig csak üdítőt ittam, meg az, hogy hiába csináltunk érdekes programokat, csak akkor beszéltünk egymással, ha öcsém is jelen volt. Apa és köztem mindig kell valami "ragasztó ember", mert ketten nem tudunk el lenni. Most pedig megismertem egy nőt, nem tudom milyen viszonyban vannak, de félek, hogy nem kedvelne engem ez az új valaki, így még jobban tartok attól, hogy részt vegyek a közös programokon.

Ha mély beszélgetésünk van, mindig a nővéremhez hasonlít, akit nem szeret. Nem ért a probléma megoldáshoz, tanácsadáshoz, mindig azt mondja, bebeszéljük csak magunknak a dolgokat, ezért, ha úgy teszünk, mintha nem lenne semmi baj, nincs is semmi baj... Na mondjuk szerintem ezért ment gallyra a házasságuk:/

Megölelni meg szerintem sose öleltem. Se ő engem (jó, míg totyogtam lehet), se én őt. Rengeteg ideig mindenkit ellöktem magamtól. 3-4 éves koromban kezdtem, majd úgy 4-5 éve nem lökök el embereket, mert látom, hogy rosszul esik nekik, meg "ráneveltek", hogy ez bunkó dolog, mióta középiskolás vagyok és látom, hogy mindenki ölelkezik, osztálykirándulásoknál, ha ott a szülő, mások szorongatják őket, én meg csak intek, hogy "Hali, 3 nap múlva jövök!" kicsit elszorul a torkom és rosszul érzem magam, de mindig eszembe jut, hogy nővérem szerint mennyire erőltetetten ölelek, és, hogy mindig mondja a rokonaimnak, hogy "ne ölelgessétek, mert utálja!"-nem utálom, csak nem tudom, hogyan engedjem el magam. Főleg, ha néznek. Megszoktam, hogy nem mutatom ki az érzéseim, de attól még jól esik.

Nem tudom mit mondhatnék még... Úgy érzem, cserben hagyom az apámat és rossz lánya vagyok, de neki is fel lehetne róni, hogy miért akkor szeretne a kapcsolatunkon mélyíteni csak, mikor egyetemre megyek és anyával szétmennek. Az az igazság, hogy nálunk a családban anya volt a "ragasztó", ami összetartott minket, aki miatt elsiklottam afelett, milyen felszínes a kapcsolatom apával. Aki miatt azt gondoltam, egy ideális kapcsolatban kb sosem vitatkoznak(épp ezért is ijedtem meg, hogy öcsém és kb az összes barátom lényegében utál, mert velük egy évben vitáztam annyit, mint ők a házasság alatt), meg ő volt az, aki összetartotta a nyaralásokat, programokat, tudta tartani az egyensúlyt, hogy mindenkinek jó legyen.

Valahogy meg kéne javítanom ezt a szituációt, amit 16 év alatt elrontottam/elrontottunk. Nem szeretném, hogy öregemberként a halálos ágyán arra gondoljon, hogy "van 2 szeretett fiam, meg van egy lányom, aki valamiért nem szeret"-szeretem, vagy legalábbis próbálom szeretni, kedvelem, de minden egyes nap azt érzem, hogy elbuktam, mint gyereke és nem olyan vagyok, mint amilyennek kéne lennem. Ha rendesen "lányos lány" lennék, vagy szimplán fiú, könnyebb dolga lenne, de így nem is ismer rendesen és nem is próbál megismerni, minden interakciónk kínos. Vagy egyikünk, vagy a másikunk 1-1 szóval felelget egymás körmondataira. Ha mégis úgy érzem, jót beszélgetünk végre és egyikünk sem akar sírni/kiabálni, mindig akad valami fontosabb (film, sorozat, játék, esetleg munka, ami tényleg fontos), ami miatt hamar megszakad.