Nem akarom, hogy az apám továbbra is az életünk része legyen, ezért miért vagyok érzéketlen? Mégis hogy kéne reagálnom azok után, amit tett velem?

4 éves koromban elhagyott minket.

Nem csak simán elváltak a szüleim, hanem kilépett az én életemből is, évekig nem is keresett, utána is a nagyszüleim (apám szülei) nyomására. De ez is kimerült annyiban, hogy 2-3 havonta elvitt magához megnézni egy mesét, vagy kutyázni kicsit.

Azért váltak el, mert szeretője volt, majd miután elköltözött, össze is jött vele rendesen, beköltöztette magához, lett is két gyerekük. Az "új asszony" engem ki nem állhatott soha, ha mentem hozzájuk, ő elment otthonról, úgy csinált, mintha nem léteznék. Utólag apám azzal magyarázza a viselkedését, hogy a nő nem engedte, hogy beszéljen/találkozzon velem... Mert időközben azt a családját is elhagyta, most, az év elején. Egy másik nő miatt, szintén. Azóta próbál közeledni felém/felénk, hetente eljön kávézni, vagy felhív, hogy mit csinálok, Pesten lesz dolga, nem-e ebédelünk együtt, vagy feljöjjön-e hozzám meginni egy kávét (Budapesten tanulok és élek az idő nagyobb részében).

De én nem akarom ezt. Nekem van egy nevelőapám, aki mindig a saját lányaként szeretett, megad nekem a mai napig mindent. Miatta tartok ott, ahol. Mert ha az apámon múlt volna, akkor én érettségi után mehettem volna a gyártósorra dolgozni... Mert sosem támogatott anyagilag, egyszer nem mondta, hogy kifizeti a tandíjam felét mondjuk, vagy a különóráimat, nyelvvizsgáimat. Semmiben nem számíthattam rá, nekem ő kb egy idegen, akit láttam a nagyszüleim születésnapi bulijain és ennyi.

Ráadásul most sem vállalja fel, hogy igen, egy sz_r ember, hanem rákeni az egészet a (hamarosan volt) feleségére, hogy ő nem engedte, hogy beszéljen velem... Felnőtt ember, nem hiszem el, hogy egy apának, aki szereti a gyerekét, bárki megmondhatja, hogy tarthatja-e vele a kapcsolatot, vagy sem.

Most meg hirtelen előadja a gondoskodó apukát, próbál beleszólni az életembe.

Pl. legutóbb nálunk volt, és kérdeztem az anyámtól, hogy hétvégére elvihetem-e a férje kocsiját. Van sajátom, de az egy kicsivel jobb autó (Q8-as Audi). Hosszabb utakra mindig odaadja. Lényeg a lényeg, hogy mondta anyám, hogy nem, mert nekem is van kocsim, menjek azzal. Anya ilyen, elsőre mindig nemet mond, de pár perc győzködés után belemegy bármibe. Már kezdtem volna, mire az apám felcsattan, hogy azt mondta, hogy nem, mit nem értesz meg ezen?! Aztán kb utálattal a szemében nézett, vagy nem tudom. Közben még a jogsimba se fizetett egy forintot se, az autómat is anyám férjétől kaptam, ő volt az, aki közlekedett velem autópályán, megtanított rendesen parkolni, elérte, hogy ne féljek attól, ha ismeretlen helyre kell menjek, hogy legyen rutinom.

Előtte egy utazás miatt viselkedett ugyanígy, hogy én mit képzelek magamról, hogy covid idején bárhová megyek, térjek már észhez, én direkt vagyok ennyire értetlen? Semmiben nem egyezünk, a gondolkodásunk is teljesen más. Az anyám férjével meg egy hullámhosszon vagyunk, még kamaszkoromban sem veszekedtünk szinte.

Azt sem értem, hogy 17 év után miért puszipajtások megint az anyámmal. Oké, anya normális volt a válásuk után, sosem szidta előttem, vagy bármi, de na... Csak elhagyta egy másik nőért, nem fizetett soha egy forint gyerektartást sem, nem számíthatott rá anya. Ha velem így viselkedne bármelyik férfi, eltelhet 30 év is, nem akarnék vele együtt kávézgatni, meg nem kínálnám vacsorával. Mondtam az anyámnak, hogy nekem ez sok így, én enélkül az ember nélkül nőttem fel, nem tudok rá úgy tekinteni, mint az apámra. Nem szeretem, nem ragaszkodom hozzá. Olyan, mint egy idegen. Anyám szerint túlreagálom. A nagyszüleim szerint meg örüljek, hogy megkeresett... 21 éves vagyok, talán éppen ideje volt rájönnie, hogy van egy lánya is. Én már nem tudok emiatt üdvrivalgásban kitörni. Ráadásul az, hogy elhagyta a családját egy újabb nő miatt, csak azt bizonyítja, hogy nem változott semmit. Annyi, hogy ott most nem óvodás gyerekeket hagy hátra, hanem általános iskolásokat.