Nem gondolkoztatok már el azon, hogy jobb lett volna, ha másik családba születtek ? Mondjuk szerető szülőkhöz kerültök.

Apám amellett, hogy egy agresszív, manipulatív alkoholista volt, folyamatosan megalázott szóban mind a külsőm, mind a képességeim miatt. Úgy, hogy bár nem vagyok egy szép gyerek, de nyilván nem tesz jót ha ezt a saját szüleid is hangoztatják. Tudás szempontjából pedig alapvetően intelligens, értelmesnek mondanám magam.

Ráadásul szegények is voltunk, ez is sokmindenben gátolt.

Néha elgondolkozom, mikor látom, hogy mások mai napig milyen jóban vannak a szüleikkel, együtt töltik az időt, nálunk ez sha nem volt csak a veszekedés, üvöltözés minden nap.

Amúgy néha a munkám szempontjából gondolkozom el, hogy apám is simán helytállt volna és nem mindegy, hogy a havi 50 ezres rokkantnyugdíja helyett kereshetett volna 3-500 ezreket is alsóhangon.

Rögtön nem egy lepukkant putriban kellett volna élnünk. Vagy sokat segített volna, ha tudnak segíteni lakás vásárlásban, tanulásban.

És akkor nem ott tartanék, hogy 32 évesen még albérlet és annak örülnék, ha egyedül egy garzont tudnék venni rosszabb kerületben.

Na meg kedvencem ez a tiszteld a szüleid meg legyél hálás nekik szöveg.

Hát mire legyen hálás az ember? Arra, hogy szerettek b..szni a szülei amiből lett egy gyerek akivel nem tudták mit kezdjenek csak azt várták mikor nő már fel és mikor takarodik el otthonról? Hát k..va hálás vagyok.

Nyilván felnő az ember, tovább lép, fejlődik, de attól még valahol ott lesz a tudat, hogy az élete nagy része olyan közegben telt el, amit senki nem érdemel és ennek a levét issza az élete további részében is.

Világgá mentem majd jövök

Ebben nagyon igazad van. Azért is írtam én is hogy nem lehet mindenre ráhúzni a hálát. Meg a tiszteld a szüleid duma... Mit tiszteljek azon aki kétszer rám lőtt gyerekkoromban csupán mert részegen jó szórakozás volt számára mert egy eszelős bzi segg? Meg a többi szemét húzása amit tett... Egy életre tönkretett. Barátnőt sem tudok találni annyira szétcseszte az önbecsülésem és minden létfontosságú dolgot ami egy egészséges gyerek fejlődéséhez és kialakulásához kell. Szerencsére már meghalt apám. Ha nem ment volna még el akkor azt kívánnám hogy dögöljön meg. Aki a saját gyereke életét tönkreteszi az a sajátjával kell hogy fizessen érte... Ezért sem ítélem el azokat akik egy vagy mindkét szülőjét megöli. Nem azért teszik mert tébolyultak hanem mert annyira tönkretették az életét hogy már csak a bosszú maradt szerencsétlen embernek. Sajnos a saját élete is odalesz így

Rengetegszer sajnos. Depressziós anya, alkoholista apa... szegény körülményes ééés még bent is dohányoztak, szóval nagyon kellemes illatunk lehetett:/ amitől suliban csúfolódás ért. Mindennapos veszekedés mindenki mindenkivel, folyamatos megalázás és manipulálás apámtól. És persze nincs pénz új ruhára, új táskára, ne adj isten nasira, de piára, cigira van...

Szerencsére két bátyámmal sokat összefogtunk, támogattuk, segítettük egymást (persze nem mindig döccenőmentesen) és mai napig számíthtunk egymásra.

Most 25 éves vagyok, 17 éves voltam, mikor anyu vééégre elvált, de anyagiak és suli miatt muszáj volt apámmal maradni -.- így én lettem anyám helyett az áldozat. Jó buli volt... De szerencsére párom már akkor is rengeteget segített és párom családja. Nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. És persze bátyáim nélkül, akik ekkor már igaz elköltöztek otthonról, de bármikor segítettek.

21 évesen sikerült kiszakadni és külön költözni párommal.

Oltárian nehéz ezen túllendülni, még mindig van, hogy órák hosszat sírok a múlt miatt, a düh miatt, amit érzek - hisz annyira jó lett volna minden, ha nincs alkohol, ha apám nincs elkényztetve mamám miatt és sorolhatnám... De már nincs depresszióm, nincs kilátástalanság érzésem és úgymond meg tudtam bocsátani - hisz az éremnek mindig 2 oldala van. Apám is vmi miatt lett alkoholista, anyu is azért lett olyan önző és mártírkodó, mert rossz gyerekkora volt és sorolhatnám.

Fura, de már apámmal kibékültem, évi 3-4szer találkozok vele és normálisan tudunk beszélgetni (de annyi elég is belőle.) Anyuval azért jobb a kapcsolatom, 2-3 hetente találkozunk, de még sajnos még mindig idegroncs, de próbálok segíteni neki. Meg persze pszichológushoz jár, talált munkát, amit szeret stb.

Az biztos hogy ettől az ember sose tud megmenekülni, de kiartani, erősebbé kell válni a problémáktól. Rengeteg könyv van, amik ezekben segítenek, de azokba se szabad nagyon belemerülni, mert negatív hatása is lehet. Talán tényleg pszchológus a legjobb segítség, meg persze önmagad.