Ányám miért ragaszkodik ennyire a gyerekhez?

Ez teljesen rendben van amit leírsz, de el kell fogadni azt is, hogy a mai szülők nem ilyen világban éltek és ők nem értik meg.

A második amit megtanulsz a konliktus kerülés után az a tolerancia. El kell fogadnod, hogy anyád nem érti a pl. Londonban való művészeti életet.

Azok a szülők (enyémek is ilyenek) akiknek nem képes az agya elfogadni, hogy az élet nem a tanulás, munka, dugás, gyerek, öregség, koporsó útvonalon tud csak haladni, hanem ezer másikon is, sajnos nem tudsz vele mit kezdeni. Konfliktust kerülsz és toleráns vagy.

Sokan írtak itt neked különböző megoldásokat a helyzetedre, viszont figyelmem kívül hagyod őket, ez esetben valójában nem a megoldás érdekel, csak igazolni akarod a problémádat.

Ennél többet mi nem tehetünk érted, te teheted a legtöbbet magadért.

Szerintem, vágj egy pár hétig nagyon komor arcot, aztán jelentsd be, hogy terhes vagy.

Garantálom, hogy mire kiderül, hogy nem vagy terhes, elmegy a kedve a gyerektémától 😂🤣

#24: 75 perc alatt még nem tehette magáévá a javaslatainkat egy hormontúltengéses tini. Legfeljebb egy pasit. Életkorát értve teljesen érthetőek, kvázi jók, amiket leír. Majd változik (vagy nem).

"csak igazolni akarod a problémádat" Te még nem olvastál elég Martint és Balázskát.

Ugyanígy jártam én is.

Az én történetem ott kezdődött, hogy mikor ovisként, kisiskolásként rendszerint azzal szivatják a gyerekeket, hogy kiröhögjék, mikor kérdezik tőlük, hogy milyen életet akarnak, akkor is éreztem már, hogy annyira nem is izgat a "két gyerekem lesz, egy idősebb fiú és egy fiatalabb lány" kijelentésem. Valamivel később volt egy családi film a tévében, ahol pont ilyen felállás volt, és akkor belém nyilallt, hogy nekem erre egyáltalán nics szükségem, nem akarok gyereket nevelni, szülni meg pláne nem. Ekkor sem voltam még 12 évesnél több szerintem.

Aztán kamaszként újra felvetette anyám a témát, mire megmondtam, hogy nekem nem kell gyerek. Nem volt egy éles kés, de annyi esze volt, hogy csak egyszer mondta el, hogy majd úgyis meggondolom magam, és nem firtatta utána. Persze mikor összevesztünk, akkor mindig a fejemhez vágta, hogy ne is legyen gyerekem, mert ilyen embernek minek, tehát belül bántotta a dolog, gondolom én.

Most 30 vagyok. Nem szültem, nem akarok gyereket, nem kattant be semmi, nincs "jaj, ketyeg a biológiai órám". Annyi változott, hogy a kamaszkori zsigeri félelem a szülés felé jelentősen csökkent, és már észérvekkel is tudom, hogy tényleg nem való nekem gyerek. Számomra a csecsemő nem aranyos, nem vált ki belőlem semmit, a saját keresztlányomat sem akartam megfogni, csak a kezembe nyomták anno. Nem bírom a kialvatlanságot, nagyon hamar kiborulok tőle, és legfőképp, nem akarom az egész életemet azzal tölteni, hogy mások csicskája legyek, magamat mindig és örökké figyelmen kívül hagyva. Önzőnek hangzik? Annak. De nem az. A saját szellemi épségéhez mindenkinek joga van, engem ez az egész max. két év alatt tönkretenne, nem még, hogy etwa 20 évig ne csinálhassak kb. semmit és semmikor, amikor nekem esne jól. Nem vagyok sem képes, sem hajlandó mások kényelmének alárendelni az életem.