Hogyan reagálnátok, ha kiderülne, hogy a gyereketek titokban pszichológushoz jár?

Én jártam pszichológushoz úgy, hogy a szüleimnek nem számoltam be róla 15 évesen. Pocsék felszínes hazug alapokra épült kapcsolatunk van. Anyámnak és apámnak is egyaránt fontosabbak voltak az egyéni célok annál, hogy a gyerekeikkel foglalkoztak volna. Azóta is felszínes a kapcsolatunk, nem szeretem őket.

Ha szeretetteljes kapcsolatunk lett volna nemhogy nem mondtam volna el, de nem is lett volna szükségem anno pszichológusra.

Jelen. Mármint a gyerek szemszögéből, remélem nem baj, ha így válaszolok.

Én pszichiáterhez kezdtem járni, 20 évesen, miután felfüggesztettem a tanulmányaimat egy iskolában (nem egyetem, ilyen pár éves képzés volt) és átmentem másik képzésre, na mindegy hosszú.

Lényeg, hogy ez kb. húsz éve volt, és akkoriban még jobban elítélték ezt dolgot, idegenkedve tekintettek erre.

Amiért járni kezdtem: kiskorom óta erősen szorongtam, lassabban haladtam az iskolai dolgokkal, féltem a többi gyerektől, amit idióta viselkedéssel kompenzáltam, majd azzal, hogy lógni kezdtem (ez már gimnáziumban volt). Koncentrációs zavaraiim voltak, álomvilágba menekültem. Természetesen mindig kipécéztek, hiszen fura voltam. Szóval ez egy ördögi kör.

Másik az apám volt, ő nagyon kemény lelki gondokat hozott magával és ezt nekünk próbálta "átadni". Kiskoromtól kezdve folyamatosan lelki terror volt otthon, nem lehetett vele normálisan bszélgetni sem, mert minden szar volt amit csináltam.

Anyámmal is így viselkedett sokszor, anyám pl. azért nem mert vezetni, mert apám folyamatosan gúnyolta közben. Velem is éreztette, hogy nőként szart sem érek.

Bátyám hasonló s-ggfej lett mint ő, bármimet ellophatta én nem mondhattam semmit, mert az "hiszti" volt.

Mindegy még sorolhatnám. Ja kiegészítés: apám miatt aludni sem tudtam, mivel folyamatosan hajnalban evett, csörömpölt. Bezzeg, ha én este vécére mentem, és felkelt akkor ordibált. Ja evés, ha a konyhában ténykedtem kijött és figyelte mit eszem, majd megjegyzéseket tett rá.

Na mindegy a durvább dolgokat le sem írtam.

Tehát házidoki beutalt, pszichiáter meg felírt altatót és szorongásoldót. Végül a szüleim rájöttek, de csak lecsesztek, anyám jaaaj mit rontottam el, ne járj többet, nem kell az neked CSAK SZED ÖSSZE MAGAD :DDD. Megértem az ő reakciójukat is, de azért...könnyebb lett volna, ha megértőbbek.

Már nagyon régóta nem lakom otthon, a járvány előtt terveztem, hogy járni fogok terápiára, mert több év szünet után valahogy megint "beborultam" és egyre rosszabb.

A külvilág csak annyit lát, hogy elvagyok és nem kontaktolok senkivel.

"HA titkolnia kell, akkor nem véletlen, hogy oda kell járni." Na igen. :)

Elgondolkoznék hogy bennem miért nem bízik, vagy velem van e a baj azért ment...utánna megpróbálnék leülni vele beszélgetni és jobbá tenni a kapcsolatunk.

(anno én is jártam iskolapszichológushoz, anyám teljesen kiakadt mikor mondtam neki)

Támogatnám de biztatnám arra is, hogy nekem is mondja el a problémát. Sokszor szükség van arra, hogy egy kvázi idegennek is elmondhassuk a problémánkat, mert a családtag, barát, pár elfogult és a legnagyobb jóindulattal sem tudja objektíven nézni a dolgot.

Én anno jártam, először az iskolaorvos kérésére de anyám csak hazudta hogy oké persze visszük, aztán közölte hogy lófaxt, majd mindenki azt fogja hinni hogy fogyatékos vagyok vagy valami. Végül a gyámügy rászólt és akkor kelletlenül de megengedte hogy járjak heti egyszer az iskolapszichológushoz de minden alkalom előtt elmondta nyomatékosan hogy semmi olyanról nem beszélhetek ami őt hátrányosan érheti mert akkor intézetbe visznek de előtte azért szétszakítja a fejem. Szóval nem sokat ért az egész mert lett volna mit mondanom de nem mertem beszélni. Gimis koromban már szinte teljesen le voltam szarva otthon, nem zavart senkit hogy este 8-ra érek haza, így olyan másodikos koromban elkezdtem ott is járni az iskolapszichológushoz, de erről már nem szóltam senkinek semmit. Sokat segített egyébként, tartotta bennem a lelket hogy tanuljak mert ez az egyetlen esélyem arra hogy el tudjak menni koliba. Később már huszonévesen 3 évig jártam terápiára hogy feldolgozzam a csodás gyerekkoromat, ezt pár éve tudta meg anyám de miután egy hétig vérig volt sértve, csak annyit nyögött oda hogy végülis mindegy mert már úgyse lakom otthon, a városban meg úgysem ismerik őt, nem hozza őt senki szégyenbe emiatt.