Elvált szülők gyermekei ti ezt hogy éltétek meg?

Apám nagyon korán elment, nem is nagyon van emlékem arról, hogy velünk él. Szóval számomra az volt természetes, hogy külön vannak, így nem okozott törést, és még csak nem is vágytam "igazi" családra.

Amit mások történetei kapcsán mindig levonok, mint "tanulságot", hogy apám (kivéve, ha a munkája miatt külföldön volt), soha egy láthatást sem hagyott ki, plusz lehetősége lett volna jobb állásba kerülni másik városba, de azt is kihagyta, hogy egy városban maradjunk (nyilván közben anyám sem gondolkodott költözésben). Akkor ez számomra természetes volt, később lett nyilvánvaló, milyen sok szülő "hátrahagyja" a gyerekeit.

Inkább csak az egyik nagyszülő próbált áskálódni, de már akkor is lepergett rólam, és abba is hagyta.

Szóval azt mondom, a gyereknek így is biztosíthattok kiegyensúlyozott hátteret, és így is lehetsz jó apa.

Én örültem neki, mert előtte elég feszült légkör volt otthon, nem éreztem jól magam úgy, apukámmal se volt jó a kapcsolatom, szóval kb. megváltás volt, mikor elváltak. Nem azonnal, mert eleinte anyukám elég stresszes volt, de mikor ő is megszokta a változást és látta, hogy milyen jól megvagyunk, onnantól már kimondottan jó volt. Nyugis lett otthon lenni. 16 éves voltam akkor.

Nem nagyon volt egymás ellen hangolás, de mint mondtam, addigra apukámmal már eléggé megromlott a kapcsolatunk és mikor mentem a kötelező 2 heti látogatásokra, ott gyakran volt veszekedés még így is, de nem azért, mert ellene lettem volna hangolva, az ő viselkesésével érte ezt el.

De ez amúgy tényleg nagyon változó, attól függ, hogy kinél hogy zajlott, mennyire tudták a szülők jól kezelni, ilyesmi.

Én is beállok a sorba, nekem sem okozott gondot a válás, sőt. Azt kívánom, bár előbb történt volna meg. Az apám már tizenéves kora óta rendszeresen ivott, ezen pedig a mai napig (40 év után) sem változtatott, maximum rövid szüneteket tart.

Közben többször összetörte magát, elvesztette a jogosítványait (E kategóriával bezárólag), tönkrement a karrierje, folyamatos bánatot okozott mindenkinek a családban. Nem verekedős, hanem a buta, kötekedős alkesz. Soha nem tanult semmiből és végül anyám is elhagyta hatvanéves korában.

A mai napig nem tudom megbocsátani anyámnak, hogy olyan sokáig kitett minket apám szeszélyének és nem vált el már kiskorunkban. A legelső gyerekkori emlékem is az, hogy apámat látogatjuk a kórházban a balesete után.

Soha nem fogom megérteni, miért húz le valaki évtizedeket olyan ember mellett, aki csak bánatot okoz és sosem változik.