Elvált szülők gyermekei ti ezt hogy éltétek meg?

Nekem nem okozott gondot, törést, hogy elváltak a szüleim.

Már csak azért sem, mert nem véletlenül váltak el. Apukám ivott. Én inkább örültem, hogy elváltak, pedig még kis ovis voltam, de azért már felfogtam, hogy mi a helyzet.

Kapcsolatunk sose lett tökéletes. Nem neveltek ellene. Én kerestem is a társaságát, próbáltam vele többször is normális kapcsolatot kialakítani. De ő nem volt igazán vevő rá, meg az ivást sem hagyta abba, szóval az is gond volt továbbra is.

Bennem okozott törést, mert imádtam apámat, aztán egyik napról a másikra már nem élt velünk. Hiába mondták, hogy ezen kívül semmi nem fog változni, minden megváltozott teljesen.

Apám utána már teljesen leszart, lett új nője, új gyereke, csak velük foglalkozott, velem már egyáltalán nem, anyámnak is született később gyereke, ő is teljesen el lett kényeztetve, és még nekem is ugrálnom kellett körülötte.

Azt tudom, hogy nem voltak együtt boldogok és a válás volt az egyetlen megoldás, de hogy miért nem tudtak normális szülők maradni, azt a mai napig nem értem, pedig közel 30 vagyok.

Ötéves voltam, amikor elváltak. Hét éves koromig láttam néha-néha apámat, aztán azután teljesen kiesett az életemből, és amikor tizenéves koromban megpróbálta telefonon keresztül újra felvenni velem a kapcsolatot, annyira haragudtam rá, hogy egyszer sem voltam hajlandó beszélni vele. Aztán tizenhat évesen elmentem a temetésére.

Maga a válás nem viselt meg. A többi egy kicsit igen.

19/L

Nálunk minden volt, csak néhány szemelvény, millió meg egyet tudnék mondani, de ezek voltak a legdurvábbak.

Anyám annak idején, mikor apám elköltözött, elvitt hozzá engem meg a bátyámat (voltunk 6-7 évesek), leültetett minket, és közölte vele: akkor most mondd meg a gyerekeidnek, hogy elhagyod őket.

Aztán rendszeres volt a "kit szeretsz jobban, apát vagy anyát?" kérdés, kb minden este lefekvés előtt nyilatkoznunk kellett. Ha apát mondtam, akkor abból sírás volt azonnal, elzavart stb.

Folyton faggatott minket, hogyha apám elvitt minket magával, hogy kivel voltunk, hol voltunk, aztán felhívta üvöltve, mire apám is berágott, hogy mondtunk valamit, de ha nem mondtunk semmit, akkor meg anyám volt ránk mérges. Ha rosszul viselkedtünk, mindig felhívta apámat, hogy vigyen innen minket, persze úgy, hogy mi is halljuk, aztán vártuk, mikor kerülünk az utcára.

3x próbált öngyilkos lenni, a harmadiknál küldött egy SMS-t előtte "Remélem, most már örülsz".

Tinédzser koromban rendszeresen elzavart otthonról, amikor az egyiknél úgy döntöttem, hogy valóban elköltözöm, akkor jött sírva, hogy megöli magát, ha én is elhagyom.

Konkrétan a főiskola és a kollégium mentett meg, csak azért tudtam megszabadulni tőle.

Senkinek nem kívánom. A válás nem mindenhol egy békemenet.