A felnőtt fiam szörnyen rendetlen, és megsértődik ha szóváteszem, mit tegyek?

Ha neki így jó, és mindig is jól elvolt a disznóólban, akkor neked miért bántja a csőröd? Azt csinál a saját otthonában, amit akar (ha a tulajnak nem tetszik valami okból, akkor az majd korlátozza).

Mellesleg: én is utáltam, ha anyám idejön, és nekiállt az " ez miért nem..." kezdetű monológjainak, meg megjegyzéseinek. Szóvá tettem. Befejezte. Én se rekalmálok náluk, hogy mi hogy van, ők se nálunk. Te miért érzel késztetést arra, hogy meg akard határozni, hogy a különélő gyereked milyen rendet tart (ha akkor is ilyen volt, mikor a házadban még megmondhattad, hogy mit, hogyan csináljon?)

“ Tőlünk abszolút nem ilyen példát látott, a férjem is pedáns, rendszerető ember.

Amíg itthol lakott, itt is mindig disznóól volt a szobája, akárhányszor megkértem, vagy parancsoltam csak ideig-óráig tartott. “

Ezt hogy kell elkepzelni?

A 3 eves Pistike nagyban tett arra, amit a szulei mondanak neki? Es igy nott fel evrol evre, hogy nem erdekelte a dolog?

De akkor nem TI rontottatok el?

Nem alap, hogy minden napra jut valami teendo, es amikor mar kicsit nagyobb a gyerek, amiben tud kiveszi (ki KELL vennie) a reszet a munkabol?

Pl. lepakol az asztalrol maga utan vacsora utan.

Elmosogat sajat maga utan

Kitagarit maga utan

Eeees a tobbi?

A legnagyobb baj az ilyen szulokkel, hogy a nyilvanvalot sem latjak, es nem kepesek felfogni azt, hogy OK csesztek el.

Én 23 éves nő vagyok, és olyan mint a fiad.

Amíg otthon laktam, engem is mindig okított anyám, hogy szép rend legyen. Meg hogy mit fog szólni majd a párom stb... igazából nagyon idegesítő volt, mert én jól elvoltam így, és soha nem értettem hogy miért akarnak olyat rámkényszeríteni ami nekem nem jó.

Már 5 éve hogy elköltöztem otthonról. Szerencsére a szüleim nem jönnek hozzám, mert messze élek, mindig mi megyünk párommal. De anyám heti rendszerességel mondja telefonba (vasárnaponként amikor szabadnapom van), hogy ilyenkor kell a NŐNEK mosni-főzni-takarítani... a legszívesebben rácsapnám a telefont. Páromnak is van két szép keze, ő is el tud mosogatni. Plusz ha neki is megfelel (mert megfelel) az a rend ami otthon van, nem fogok patika tisztaságot tartani.

Szóval szerintem ne b.szogasd őt. Hidd el, nagyon-nagyon idegesítő. Megváltozni nem fog.

Nem gondolom szülői hibának, én is olyan családban nőttem fel, ahol alap volt, hogy mindenki hetente egyszer, vasárnap délelőtt kitakarítja a szobáját patikára, majd (mivel ez általában egy óra alatt megvolt), segít a főzésben, illetve a ház többi részének a takarításában (ki milyen feladatot kapott éppen pluszban), ha volt valami munka a ház körül abba is besegítettünk (3 lány) fahordásba, levél összegereblyézésébe vagy éppen ami éppen akkor aktuális volt. Minden este ellenőriztük,hogy megvan-e minden házi feladat, felszerelés az iskolába, majd elkészítettük együtt a másnapi tízórait és kikészítettük a másnapi ruhát.

Ehhez képest felnőttként saját háztartásban, akkor szoktam összedobni a lakást ha jön valaki értelemszerűen az alap higénia megvan, de a leszáradt ruha nem mindig van összehajtva, kivasalva, elpakolva, van, hogy figyel mosatlan edény vagy szennyes ruha, arra várva, hogy a gépbe kerüljön, smink cuccok vannak elől vagy éppen amivel foglalatoskodtam a asztalon. Nem azért mert ezt a példát hoztam, hanem mert nincs időm. Otthon alap volt, hogy sétálunk, biciklizünk városon belül, én mindenhova autóval járok, mert inkább alszok reggel fél órával tovább, vagy kell idő elkészülni vagy mert bevallom én mindig késésben vagyok mindenhonnan. Más az életritmusunk, mást helyezünk előtérbe, a szüleim felkeltek fél órával előbb és elmosták a kv bögrét + beágyaztak úgy hagyták ott a lakást, én meg inkább nem vetem be hanem híreket olvasok vagy fekszek még kicsit.

Két felnőtt gyerekem van. Az egyik születésétől kezdve rendmániás. Ő a fiú, aki még a zoknijait is élére hajtja, a másik meg egy rendetlen, szétszórt művészlélek, aki akkor érzi jól magát, ha az ajtótól az ágyáig csak egy szűk ösvény vezet a szétszórt ruhakupacok és chipses zacskók között. (Lány létére)

Mindegyiket elfogadtuk olyannak, amilyen. A legtöbb, amit tehettünk értük, hogy külön szobát kaptak, nehogy egymásban kárt tegyenek ez miatt.

Soha, egyik szobájában sem takarítottam, az az ő birodalmuk volt mindigis. Amikor elköltöztek, a fiú szobájában műtős tisztaság maradt, míg a lányéból 3 zsáknyi szemetet szedtem össze, pedig mindketten ugyanúgy nőttek fel.

Akkor sem szóltunk semmit és most sem tesszük, ha elmegyünk hozzá. Az ő élete, az ő dolga.

Amíg találok nála egy széket, ahova a fenekemet letehetem és egy jót beszélgethetünk, addig nem érdekel, hogy hogyan él.

Szerintem a fiad most úgy érzi, (teljes joggal) hogy nem tekinted felnőttnek, a szemedben egy taknyos kölyök maradt, akinek mindenért szólni kell. Azt írod, 25 éves, de úgy kezeled, mintha 12 lenne. Ha jót akarsz, kérj tőle bocsánatot és soha többé ne tegyél szóvá semmi hasonlót. Csukd be a fél szemed és inkább azt keresd, hogy miben jó, mi az, ami miatt büszke vagy rá. (biztosan van olyan is)

Azt hiszem, most nagyon hajszálon lóg ez kapcsolat.

A következő lépéseddel fogod eldönteni, hogy a következő 30 évben milyen lesz a viszonyotok.

Mintha anyósomat hallanám. Ő is mindig ezzel jött, hogy "nem így nevelte" a fiát, vagyis a férjemet.

A férjem iszonyat kupis, mondjuk én is, de ő még nálam is jobban. Viszont épp azért, mert mindketten azok vagyunk, köztünk csak ritkán van ebből összezördülés.

Nekünk így jó. Persze ha vendégek jönnek, akkor elpakolunk, jobban kitakarítunk. De nem tudom, miért zavar mást, hogy valaki a hétköznapjaiban hogy él, a négy fal között. Nem arról van szó, hogy patkányos-csótányos koszfészek lenne a házunk.

Talán azok az anyák, akiket ez zavar, a saját nevelési kudarcukként élik ezt meg?

Ha így van, semelyik anya ne vegye magára. Ez inkább személyiség kérdése sokszor, kevésbé a nevelésé.

Szerintem is hagyd a fiadat. Csak ezt éred el vele, hogy kerülni fog, ahogy már most is.

A férjem és anyósom között is volt egy hatalmas balhé nemrég, amikor a férjem már nem bírta tovább az állandó nevelgetést, kritizálást. Borult a bili, hetekig nem beszéltek. Most már lassan kezdenek végre nyitni egymás felé, és anyósom is kezdi felfogni, hogy csak elriasztja a fiát, ha minden beszélgetés kritikák sorozata (hogy néz ki a hajad, fogyjál le, miért gyűrött az inged, miért nem a szebbik kardigánodat vetted fel, mit fognak szólni, stb.)

Anyósom azzal érvelt, hogy ő "csak jót akar". De ezzel nem tesz jót. A férjem folyton csak azt érezte, hogy nem fogadja el az anyja. Főleg ha tényleg kb. másból sem állt a beszélgetés.