Én ítélem meg rosszul?

Ez a kérdés most nemrég fogalmazódott meg bennem, amikor kolis lettem. A többiek furcsán kezdtek rám nézni, amikor egy héten negyedjére válaszoltam ugyanazzal a válasszal a “miert vagy szomorú?” Kérdésre..

-összevesztem a szüleimmel...

Ott jöttem rá, hogy lehet nem normális, ha az ember naponta haragban van a szüleivel. Nagyon szeretem anyukámát, viszont rosszul esik, hogy leordít, ha akár egyetlen egyszer papucs nélkül vagyok otthon, ha kint hagyom a lépcsőházban a cipőmet, vagy elfelejtem behúzni a függönyt. Ilyenkor napokig haragszik, nem beszélve arról, ha vacsora előtt eszem valamit, mert nagyon éhes vagyok...olyankor van, hogy egy hétig nem beszél velem. Ez fáj...ez a közöny. Sosem felejti el hangoztatni, mennyire lusta, hülye, pszihológusra szoruló, idióta, rendetlen hülye kis pics@ vagyok. Egyfolytában átrendezi a fiókjaimat, kidobálja a számomra fontos dolgokat. Ha én főzök, nem felejti el elmondani, milyen szar. Egy időben festettem, de miután azt mondta, nem szépek, és idegesítette, hogy mindig arcokat festek, azóta nem. Az is irritálja, ha azt mondom magamról, hogy nem vagyok jó semmiben...amikor a mültkor bevallottan neki, hogy biszex vagyok, lereagálta azzal, hogy: nem biszex vagy, hanem hülye! És azóta nem hajlandó erről beszélni. Nagyon fáj, amikor miután egész délelőtt takarítottam, apukám azt mondja anyumnak(aki hazaér munkából)hogy egész nap csak lustálkodok, és erre elkezdik fennhangon megbeszélni, milyen haszontalan vagyok. Ő megüthet, lealázhat, de en még csak rá sem nézhetek. Mindig azt mondja, hogy tudja, hogy én szarok a fejére, és hülyének nézem őt! Amikor én az életben egyszer sem gondoltam, hogy hülye, nem szartam a fejére...

Valószínűleg én ítélem meg rosszul, és ez normális. Valószínűleg én vagyok a hibás, de azért megkérdem. Ez jól van így? Vagy tennem kellene ellene? Mit?