Milyen apró dolgokkal érted el lassan,biztosan hogy a szülők leváljanak rólad?

Egy szülő aki szereti a gyerekét, sosem fog "levállni".

Tudom, hogy direkt így írtad, de ha zavar a "ragaszkodásuk", próbálj te "levállni" róluk.

Nálam ez a következő képen zajlott:

Leültek az ágy szélére, szembe húztam egy széket. Elmondtam, hogy beszélni szeretnék velük.

"Anyu, apu! Nagyon szeretlek titeket, mindig a szüleim maradtok, ez sose fog változni. De el kell fogadnotok, hogy felnőttem, nem vagyok kicsi. Tanácsot kérek majd ha úgy érzem, de engedélyt nem. Mostmár nem hívlak fel titeket, hogy fél órát kések, nem 10re érek haza.. ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel a véleményetek, szimplán csak felnőttem. Lassan nekem kell majd az én gyerekemet hasonló odaadással nevelni, mint ahogy ti neveltetek engem, de ameddig nem hagyjátok, hogy megtanuljak magamra vigyázni, ez nem is mehetne." És így tovább.. elmagyaráztam nekik, és képzeld, mint két értelmes felnőtt ember (bár fájó szívvel) megértették.

Ami nem működhet: vita, ordibálás, ajtócsapkodás, harag.

A titok nyitja az őszinteség, nyíltság, türelem. Nekik ez nem könnyű.. minden szülő félti a gyerekét. Türelmes kell lenni velük, nekik is fáj ez a "leszakadás"..

Egy odafigyelő szülő érzi ezt és mértéket tart, noha eleinte nagyon tud sajogni.

Nem akar mindenről tudni, nem akar hetente-havonta nagy családi összeröffenéseket, történjen mindez úgy és olyan mértékben ami mindenkinek kényelmes és elfogadható.

Elköltöztem, eleinte kollégiumba, majd albérletbe. 200+ km.

Csináltam jogosítványt, van autóm. Ez nagy segítség, mert nem vagyok kiszolgáltatva, nem hozok-viszek senkit, viszont engem sem kell hozni-vinni. Simán le tudok lépni otthonról vagy rokonságtól. Nem az van mint régen, hogy "majd megyünk ha akarunk".

Már nem úgy járok haza mint régen, 2-3 napra, hogy "megérje" anyagilag. Van, hogy reggel megyek, este már jövök is. Pont elég arra, hogy beüljünk egyet enni, beszélgetni.

Anyagilag független vagyok. Fizetem mindenem. Ez az egésznek az alapja.

Mindamellett megvan a magam társasága, ismerősi/baráti köröm, hobbim, feltalálom magam, így sosem "unatkozom".

Én sokáig küzdöttem anyukámmal. Aztán egy nap felkeltem és rájöttem, hogy nem kell vele küzdenem, amikor hiányol és morog és dühös mert nem hívom, akkor magányos és bánatos. Nem arra vágyik, hogy meghallgassa, hogy mennyire rossz anya, vagy legalábbis ezt érezze a kommunikációnkon, hanem arra, hogy ilyenkor megnyugtassam, hogy szeretem és minden rendben lesz.

Ami nekem bejött, hogy hangsúlyozom, hogy mennyire örülök, hogy elmentünk valahova közösen. Nem arra hivatkozok, hogy nem akarok vele találkozni havi 2-nél többször, hanem azt mondom, hogy szívesen jönnék, mert nagyon szeretek vele lenni, csak nem fér bele, mert sok a dolgom. Gyakran én hívom fel, hogy nagyon várom, hogy egy hét múlva találkozzunk és mindig nagyon örülök, hogy találkozunk. Azóta olyan kellemes a légkör is, ha megyünk, mert nem azt érzi, hogy küzd és nem elég jó, hanem azt, hogy bármit csinál elég jó.