Gyerekesek! Ha választhatnátok, újra vállalnátok gyereket?

Őszintén? Nem. A fiam mar felnőtt, egyke gyermek. Mindig szeretetben, jo anyagi körülmények között, békében neveltuk a férjemmel. Tinédzser korában már nagyon problémás volt, mindig hazudott, lopott, kezdődtek a rendőrségi ügyek.. Meg az ország másik végébe is elkolzoztunk miatta, hogy új életet kezdhessen, pszichológushoz vittük, terápiára járt. Gimnaziumban raszokott a drogokra, alkoholra. Most 32 éves, 6 éve felénk sem néz, kikoltozott kulfoldre allitolag, de szerintem börtönben van. Előtte is csak felevente jött, vagy mikor hogy, de általában csak lopni tőlünk.

Azóta mi is túl vagyunk egy 2 éves terápian a ferjemmel, termeszetesen évekig magamat okoltam, hogy mit ronthattam el, mit csináltam rosszul, de úgy tűnik valoban nem mi tehetünk róla, hogy ilyen lett.

Közel kétéves gyerekem van, nehéz és fárasztó, de újra vállalnám. Akarunk is egy másodikat.

Imádnivaló pöttöm, színesebbé teszi az életemet. Tudom, hogy felnő, és egyszer kirepül, de úgy érzem, a felnevelése egy izgalmas, szép időszak lesz az életemben, amire szívesen nézek majd vissza (kicsit olyan, mint egy nagyszabású projekt). És ha okos, szerethető, talpraesett emberré cseperedik, nagyon büszke leszek rá.

Gyerekvállalás nélkül csak mókuskerék lenne az életem. Nem szenvedtem hiányt semmiben, de nem vagyok olyan hű de gazdag és szabad, hogy azt mondhattam volna, izgalmasan élek. Kávézó, kajálda, némi vásárlás, néha egy-egy kirándulás, nyaralás, mint a nagy átlagnak. A többi csak munka-otthon, munka-otthon. Nem jártam többhetes/hónapos utazásokra, kalandokra (se annyi szabadságom, se annyi pénzem). A munka nem elégít ki, nem érzem úgy, hogy jelentős vagy fontos dolgot csinálnék, részemről csak azért megyek hogy fizetést kapjak, és őszintén, halálosan hidegen hagy, hogy megy a cégnek.

Nem volt rossz, nem voltam boldogtalan, de évtizedekig változatlanul ezt csinálni már sok lett volna. Mintha egyhelyben állnék. Kellett egy új szakasz.

Valószínűleg beállítottság kérdése. Van, aki hivatásként éli meg a munkáját, vagy teljességként a kényelmét, és nincs igénye gyerekre, ezt is teljesen jogosnak tartom, csak én nem ilyen vagyok. Ízlések és pofonok.

Gyerektelenként válaszolnék, mivel a felsorolt válaszok közül van "nekünk" szóló is, így talán nekünk is szól...

Tudatosan nincs gyerekem és soha nem is vállalnék. Eddig is tudtam, de most tavasszal főleg látványossá vált a dolog, gyerekes kollégáim számára maga volt a pokol az a pár hónap bezárva a gyerkőcökkel, nekünk a párommal egy valóra vált álom volt az a nyugalom.

Csak azt nem értem az idei tavasz után, hogy néhány gyerekes akkor miért győzköd másokat azzal, hogy nem is nehéz, minden csak kifogás, a gyerek csupa öröm és mindenre lehet találni megoldást. Most meg hány embernek volt kínszenvedés otthon ülni a kisgyerekkel, hány embernek ment rá az állása, stb. Hát nem tudom. Én szeretem a saját életem, nem szeretném feladni. Amúgy rokon kisgyerekekkel szívesen töltök időt meg minden, szóval nem vagyok "gyerekellenes", de sajátot biztosan nem akarnék.

#15

Ezzel egyetértek, de ettől még nem volt könnyebb a háromgyerekes kolléganőmnek aki egyedül neveli a gyerkőcöket egy panellakásban, és nem mehettek sehova...

Én nem arra gondoltam, hogy a szülők ne bírnának a gyerekekkel, egyszerűen tényleg megterhelő lehetett a kijárási tilalom + digitális oktatás egy dolgozó szülőnek.

#17

Jajj, ennyire nem megy át, hogy mit akarok mondani? :))

Nem, nem mindenki az, kolléganőm se így tervezte, csak aztán meghalt a férje... ugyanígy bárkivel történhet bármi.

Kertes házban élő kisgyerekes ismerőseimnek se volt álom a "karantén".

Egyszerűen egy gyerek túl nagy felelősség, túl nagy áldozatokkal jár és annyira kiszámíthatatlanná teszi az életet, hogy én erre nem vágyok, ennyi.