Normális, hogy így viselkednek felém a szüleim, miért?

23/L

Szóval magamról annyit, hogy alapból évvesztes voltam, plusz váltogattam a középsuliaimat, mert egyik se volt jó, így alapból 6 évet jártam gimibe. Mostmár egyetemista vagyok, de első év előtt külföldön voltam 1 évet (dolgoztam). Egyetem első évében kórházban voltam 4 hónapot (erről később), majd ebben az évben megcsúsztam a tárgyaimmal, így mèg mindig 4 évem van hátra a BSc-ből. Anyáról tudni kell, hogy oltás és gyógyszerellenes, és utálja az orvosokat, viszont a homeopátiában hisz. Apáról meg tudni kell, hogy rohadt elfoglalt a munkájában és nem akar beleavatkozni az én egészségyügyi dolgaimba. Igazából pubertáskor elején kezdődtek a rosszulléteim, de csak 4-5 évvel később, 17 évesen mentem el először pszichiáterhez, aki (mivel magánba mentem el hozzá) megtartott magának járóbetegként, hogy szépen fizessek neki és toljam be neki a pénzt, viszont már akkor be kellett volna utalnia a kórházba, na mindegy. A következő pszichiáterem is ilyen volt, mire csak a 3. akart beutalni kórházba -akinél állami kezelésen voltam- de akkor meg nem engedtek bemenni a szüleim a pszichiátriára, mondván milyen szörnyű hely, tele bolondokkal,...stb. Most nem akarom, hogy elítéljétek ezért a szüleimet, nyilván így tényleg jobb volt, abból a szempontból, hogy nem csúsztam még többet az érettségivel. Végül az egyetem kezdete előtt volt 1 öngyilkos kísérletem, és -mivel akkor már nagykorú voltam- bementem önként a pszichiátriára. Ott kezeltek, jobban lettem, azóta kinn vagyok (mellesleg ott sem tudták megmondani, hogy mi a bajom, csak pszichotikus zavar kórjelzéssel látták el a kórlapom).

Az egyetem eléggé szarul megy, mert nagyon lazán veszem.

Na és itt jön a lényeg: Apa azt mondta, hogy mindenben támogatni fognak, amiben csak akarom valaha is, anyagilag is. Apa azt is mondta, hogy vesz nekem egy lakást Bpesten, hogy legyen egy saját lakásom. Mikor volt korábban 1 szabad nyaram, akkor azt akarta, hogy megcsináljam a jogosítványomat, azonban én nem akartam. Most mikor szóba került, hogy de jó lenne nekem 1 kocsi (én főleg pasizás miatt akarnám, azért az egy elég nagy plusz, ha egy fiatal lánynak/srácnak kocsija van) akkor Apa azt mondta, hogy nem fog nekem venni, mert nem látja jelenleg szükségét, később lehet h venne nekem. Viszont mikor Anyát kérdeztem; egyből megmondta, hogy Nem, ő nem fog nekem venni kocsit soha, és mikor megkérdeztem hogy miért, akkor azt mondta, hogy hagyjam békén. Mindenre azt mondja, hogy hagyjam békén, elege van belőlem és fárasztom. Cserébe mindent elvárnak tőlem, hogy tudjam, úgy, hogy korábban soha nem mutatták meg nekem ! Tényleg nem mutattak meg soha semmit, és mikor kérdeztem, hogy miért (pl Anya miért nem hívott, hogy tanuljak meg főzni vele, vagy megmutatja, hogy kell költséghatékonyan vásárolni,...) akkor Anyának az volt a válasza, hogy nem kell mindent megmutatni ahhoz, hogy tudjam, Apának meg az, hogy “Magadtól várd a jót, ne mindig másoktól!”. Mikor arról van szó, hogy a tanulmányaimat pénzeljék, akkor azt mindig szívesen megteszik, viszont mikor meg arról van szó, hogy elmehessek nőgyógyászhoz -mert még mindig nincs rendben a menstruációm- akkor azt is engedik, de mindig szemrehányjàk, hogy a fél életemet orvosoknál töltöm. A nagymamám állandóan szidta nekem Anyukámat (az anyósa), plusz hogy a férje milyen nőt vett el, meg milyen Anya anyukája is màr (a másik nagyim, aki nagyon rendes)! Apa állandóan poénkodik velem, aminek azért örülök; mert van 1-2 vidám pillanatunk, viszont komolyan kb semmit nem lehet vele megbeszélni, vagy ha igen, akkor ő nagyon arrogánsan beszól dolgokra, ami engem nagyon idegesít, mert türelmesebbnek kéne lennie sokkal! Anya àllandóan “elhajt” ha vele akarok beszélni, mondván fáradt és nincs hozzám türelme, és ne kérdezzek tőle hülyeségeket, viszont tényleg elvárnak mindent, hogy tudjam...

Úgy érzem, ha nem változtatok valamin sürgősen, így soha nem lesz barátom és normális életem. Mindennel el vagyok késve és szégyent érzek magammal kapcsolatban más nőkhöz képest (már gyerekük van, házasok, lediplomáztak, van saját fizetésük, saját autó, ház...). Egyszerűen úgy érzem, h kicsit én is hibás vagyok, hogy nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy szeretném, viszont kicsit a szüleim is félreneveltek és most nem tudom, mi tévő legyek... :(

Válaszokat köszönöm! :)