Van itt olyan anyuka aki nem szereti a gyerekét mert csendes,visszahúzódó, pityergős, szorongós ha oviba, suliba vagy bárhova menni kell?

Arra emlékszem mindig arról beszéltek h nem akarok beszélni, úgy érzem ha ezt nem hozzák szóba akkor én is kinnyílok. Amikor megszólaltam mindig csodát csináltak belőle (suliban oviban) így úgy éreztem hogy hülye vagyok. Anyám nem ordibált velem, apám viszont igen elég sűrün, ahelyett h elmondta volna szépen (persze van olyan hogy a szülő elmondja párszor szépen a gyerek meg nem törődik vele, és felemeli a hangját) de apám azonnal orditott, bármit csináltam. Így amikor a tanár kiabált valakire vagy valakikre én azonnal magamra vettem és elkezdtem sírni. Úgy érzem a félelem miatt nem mertem megynílni anyámnak igy nem azért mert nem vettem észre valamit hanem mert féltem szólni neki inkább nem beszéltem vele meg a dolgot, pl 13 évesen már szükségem volt melltartóra de nem mertem megkérdezni h én felvehetem e, amikor jó sok agyalás után vettem a bátorságot és megkérdeztem azt mondta: persze ezt már rég hordanod kellene.

Mivel csendes voltam (próbáltam jó lenni) sokszor éreztem hogy nem büszke rám mert anyáknapjakor vagy karácsonykor, farsangkor, 1-1 verszakot, vagy mondatot kellett elmondanom, anyám sokszor sírt ez miatt szóvá is tette a tanárnőnek de a tanár nem mondott semmi hasznosat.

Általánosban anyáknapjakor minenki mondott hosszabb verset vagy 1-2 versszakot de többször, én pedig egy 4 soros verszakot kaptam egyetlen egyszer tehát mindenki szerepelt többször kivéve én, farsangkor meg olyan szerepem volt ahol ülni kellett és néha néha egy táblát felmutatni az osztálytársaim meg táncoltal

anyám azért volt elkeseredve mert semmiben nem vettem részt.