Anyám nekem ebben a helyzetben minek felel meg? /hosszú kifejtés/

Lényegében, óvodáskorom végén elhagyott, apám nevelt fel egyedül. Egyszer volt egy ideig, hogy volt, néhány havonta egyszer találka, de nem tartott sokáig, aztán kb másfél éve megint van vele kapcsolatom. Félretéve azt, hogy elhagyott, egész hasonlóan gondolkodunk, persze nem mindenben, de mivel ő amolyan békeszigetnek felel meg, pozitív kisugárzású, kellemesen elvagyok vele. Mellesleg, minden alkalommal amikor ismét lett az életemben, én kerestem fel, nem ő engem. Pontosabban, 9 évesen én hívtam fel (talán nagyanyámtól lett meg a száma, nem tudom), aztán most a facen szóltam be neki burkoltan, amiből beszélgetés lett a vége, aztán haladtunk. Jól sült el a dolog. Olyan sok éven át utáltam anyámat, hogy már kb két éve nem tudom. Fölösleges.

A gondom az, hogy tökjó, hogy elvagyok vele, amikor néhány havonta találkozunk, írogatunk a másiknak, de nem érzem őt anyámnak. Se barátnőnek, mert bizonyos dolgokat nem, és vannak szavak, amik neki fájnának, ha teljesen őszintén kimondanám, se anyának, mert nem viselkedett anyaként.

Tényleg nem utálom, nem neheztelek rá, de amikor pl: olyat mondott, hogy olvasott egy cikket, és ő biztosan nem tudta 2-3 gyerekkel tanulni egyszerre (vírushelyzet, otthoni tanulás), közben dolgozni, merthogy nehéz. Átsuhant nekem, hogy az életben nem tanult velem, másik gyereke nincs, akkor ezt mégis honnan tudja, honnan veszi, hogy nehéz?

Az az egy fájó egy kicsit, hogy reméltem, annyit mond nekem, hogy bocsánat. Azt sírva mondta, amikor beszélgettünk erről, hogy sajnálja, hogy úgy alakult ahogy. Ezt sajnálja, de konkrétan tőlem nem kért bocsánatot. Sőt, a szavaiból úgy veszem ki, hogy bár szeret, azt nem fogja fel, hogy nekem mit okozott, amikor saját magamat okoltam éveken át, miért nem vagyok elég jó már megint és a többi.

Az ok az lényegében, hogy apámmal nem jött ki jól, merthogy szerinte apám nőként is anyaként is semmibe vette vagy ilyesmi. Nem verte. Azt elismerem, hogy apám olyan személyiség, aki ha nem a lánya, és nem tett érte sokat, akkor menekülőre fogja, mert bár apám istennőként tekint anyámra máig, a jószándéka sajátosan jön, amitől gyakran már én is világgá mennék, mert fel sem fogja. Szóval ezt megértem. De azt nem, hogy emiatt miért lépett le. Úgy gondolta, hogy apám és én olyan jól megvagyunk, ő meg csak fölösleges harmadik. Nem jöttünk ki régen túl jól egymással anyámmal, én legalábbis, tényleg apás voltam. Ez sem felmentés, mert nem nevelt anyám ellen, és idővel változott volna, de ő ehelyett elment.

Így tehát, anyám ebben a helyzetben minek felel meg, ha erre van szó, ha nem barátnő, de nem is anya?

A sötét írásom ellenére, megvan a véleményem, de változni nem fog semmi, és tényleg magam mögött hagytam az utálatot, de a múlthoz a fenti sorok is hozzátartoznak.