A rendszerváltás idején szülővé váló szülők egy jelentős része valóban zsigerből mérgező szülők?

Az én szüleim kifejezetten mérgezőek, de nem attól, hogy a Kádár-korban voltak fiatalok, hanem mert szar családi mintát hoztak, a '80-as években, amikor házasodtak, ciki volt pszichológushoz menni és vitték tovább azt a szart, amit hoztak. De nagyon sok mérgező családot ismerek.

Szia! 51 éves vagyok, a lányom 26, szóval pont a kérdésbe vágunk :) Én is dolgoztam már a gimi alatt is, és az egyetem idején is. Abban az évben, amikor az egyetemet elvégeztem, az első munkahelyemre azért nem vett fel a holland tulajdonos (korábban már évekig dolgoztam nekik diákként), mert csak nem fog három évig gyest fizetni utánam? (Akkor már terhes voltam. Az elején, dehát csak úgy érzi az ember tisztességesnek, ha előre közli, nem? :) Na mindegy, ott álltam terhesen, munka nélkül, és a férjem is nem sokkal korábban hagyta ott az előző munkahelyét, így elkezdtünk magunknak megteremteni valami lehetőséget. A szüleinktől sok segítséget nem kaptunk, ami azt illeti. Megoldottuk, de nem csak rajtunk múlt, hogy sikerült, és most viszonylag jó körülmények között élünk, hanem a szorgalmunkon, rátermettségünkön kívül a szerencsénken is. Ennyit az alkalmazkodóképesség részről - sajnos nem mindig és kizárólag az adott személyen múlik, hogy megtalálja-e a helyét egy megváltozott élethelyzetben. A rázósabb rész a szülőség, hiszen jó esetben a gyereke boldogságánál nincs fontosabb senki számára. És ez viszont valóban nem egy generáció felelőssége, hanem tényleg minimum a nagyszülőkig kell visszamenni ahhoz, az előző posztnak igazsága vagyon :) A szülők általában azt szúrják el, amit az ő szüleik is elszúrtak. És ez sokszor akkor is így van, ha látjuk mit nem kéne csinálni, vagy nem úgy kéne csinálni - sokszor a szülőket is mérgező környezet veszi körül, csak legfeljebb annak idején még nem így hívták. Vagyis sehogy se hívták. Csak annyit mondtak, hogy nincs hiszti, nincs válás, munka van. Oszt kész. De ennek ellenére azt mondanám, hogy bármilyen gyerek/fiatalkorból ki lehet vergődni, ha az ember akar. Nyilván nem egyszerű, nem is megy gyorsan, de ha csak a saját életemre gondolok, sikerült. Tanárként azt látom, hogy a kamaszokat/fiatalokat nem mindig hajtja ambíció. Isten ments, eszemben sincs általánosítani, csak több olyat láttam, aki nem tudta megfogalmazni, mi a célja az életben, mint olyat, aki igen. Márpedig, ha az embernek nincs bogár a fejében, hová igyekezne? :) És itt jön talán vissza az, hogy mi mikor voltunk fiatalok, és hogyan neveltük a gyerekeinket: a mi napjainkat a bizonytalanság jellemezte és egy picit még ma is ez jellemzi (elég speciális területen dolgozunk) - hát ettől féltjük/féltettük a gyerekeinket. ezt talán más hozzánk hasonló korú szülő nevében is mondhatom, beszélgettünk erről sokszor a barátainkkal. Talán ezért hajlamosak a most huszonévesek kevesebb kockázatot vállalni - mert (nem a létbizonytalanságról beszélek) a labilitás kísérte a családot. Még ha nyilván ilyesmit nem is terhel az ember a gyerekére, azért elejtett mondatokból, hangulatokból is megérzi a gyerek. Mindazonáltal mi is megpróbáltunk jó, nyugodt családi légkört teremteni, általában sikerült, ritkábban nem, hát...ennyi a felelősségünk, de ez tagadhatatlan. Viszont az, hogy az ember hogyan dolgoz fel konfliktusokat, válságokat, nehéz helyzeteket, az személyiségfüggő - aki laza, az könnyebben, más meg mindent jobban a szívére vesz - ez a történelmi korszaktól igazából független. Bocs a nagyregényért :)