Miért nem tud anyám leszállni rólam? Miért kell állandóan hívogatni?

Nem olvasom végig, amit eddig írtak/írtál.

Igen, idegesítő ha rajtad lógnak, de örülj, hogy nem szarja le, hogy elmész aztán majd talán oda érsz. Féltenek.

Ülj le vele minden utazás előtt, és mondd neki, hogy amikor odaérsz küldessz neki egy SMS-t(!!!) , hogy jól vagy és majd ha mész hazafelé hívod. Ha több napos a programm, akkor esténként felhívod, hogy mi volt, és kész. Napi 1-2 hívás elég.

Tudod ha itt tudsz panaszkodni akkor szépen megtudod beszélni hogy anyu ha oda értem felhívlak.

És képzeld anyukám is szereti ha felhívom ha messzebb megyünk hogy épségben oda értünk .

Vagy tegnap volt az első komolyabb munkanapon az új munkahelyemen és megegyeztünk felhívom hogy milyen volt a napom .

Pedig 44 éves családos anya vagyok akiért saját anyukája aggódik és izgul.

Micsoda válaszok érkeztek. Fogom a fejemet. Jól megy nektek az érzelmi zsarolás (egyszer majd nem lesz, és akkor hogy fog majd hiányozni neked hogy nem tud felhivni!), vagy a másik akik szerint teljesen normális mert csak félti őt. Nos, nem. Egyrészt akinek már nem él az anyukája, és emiatt a kérdezőben is próbáltok lelkiismeret furdalast csinálni, hogy emiatt engedjen meg mindent a betegesen túlféltő anyjának, nos,ti is betegek vagytok, lelki betegek, forduljatok orvosi segítséghez, mert úgy tűnik nem sikerült feldolgoznotok a veszteségeteket, és ezt már kivetititek minden másra, még egy idegen emberre is. Egyszer mindenki meghal. Emiatt még nem engedhet meg mindenki mindent magának. És ez nem féltés. Az egészséges szülői féltésnek is van egy határa. Engem is féltettek a szüleim, amikor felkerultem vidékről Pestre egyetem miatt, ráadásul fiatal lanykent egyedül laktam a Pesti lakásunkban. De nem ellorizgettek minden órában. Minden nap beszéltem velük telefonon, de nem akkor amikor ők mondták, hanem amikor én rá értem és fel tudtam őket hívni. Amikor lett barátom, megmondtam nekik, hogy ekkor és ekkor megyünk randizni, annyit mondtak majd ha haza értem dobjak egy üzit. Nem kellett jelentést adnom minden lépésemről. Na ez a normális szülői féltés. Nem az amit a kérdező anyja csinál. Az nem féltés. Az irányítás mániás szülői viselkedés.

28N

Nézd, meg kell vele ezt beszélned. Kompromisszum. Pl. írhatsz neki sms-t vagy messenger üzenetet vagy ilyesmi. Mondd, hogy megérted, hogy aggódik és nem is csodálod a mai világban. Viszont, neked néha ez kényelmetlen, nem őt szégyelled, és senki nem is tesz megjegyzést, de mit tudod te, valahogy kényelmetlen. Lehet ez ilyen életkori sajátosság, ezért mi lenne, ha írnál, hogy minden oké? Ez vállalható, mert így jelentkezel, megnyugszik de nem kell mindenki előtt bejelentkezned, vagy elbújkálnod.

Értem a te érvelésedet is, de hidd el ő úgy van vele, hogy ha akkor kezd aggódni, mikor nem értél haza, akkor már lehet késő.

Nem szükséges egyből letámadni csak azért, mert megírtuk őszintén, hogy mennyire más lesz a helyzet, ha az Édesanya már nem él!

Érzékelhető lesz a különbség, mégpedig nagyon erőteljesen - a hiányérzet pedig IGENIS EGÉSZSÉGES ÉS ELFOGADHATÓ egy évig. (Bárkit megkérdezünk, ezt szokták mondani.)

Ezért mi nem vagyunk semmiképpen "orvosi eset"!

Akár önmaga is megírhatja külön cetliken a kérdező, hogy mi zavarja különösen - én egy másik családtagommal így oldottam meg a dolgot ÉS MŰKÖDIK!

Ja igen - és a tények puszta közlése sem "lelkiismeret furdalás" keltés!

Jobban járnánk, - a kővel dobálózás helyett - ha PÁRBESZÉDET folytatnánk itt a gyakorin.

Kérdést lehetne intézni azzal a felvetéssel, hogy "tényleg így gondoltad? Ez volt a célod ezzel és ezzel?"

Nem volna annyi magányos ember...