Miért nem tud anyám leszállni rólam? Miért kell állandóan hívogatni?

Ah ugyanezt élem át...azt hittem csak én vagyok ilyen szerencsétlenül speciális helyzetben...

17/l

Egy bizonyos szintig normális, mondjuk ez a "felszállok a vonatra - hívni kell", "leszállok a vonatról - hívni kell", azért sok. Mármint, megértem azt, ha például utazol vonattal 1,5-2 órát, és megkéri, hogy csörögj rá, vagy írj egy sms-t ha odaértél. Amúgy abba nem egyezik bele, hogy inkább üzenetben jelezd neki, hogy ide-oda értél?

Amúgy ne érezd gáznak, hogy a barátaid előtt hívogatod őt. Mármint, én például volt, mikor a barátaim előtt 1 órán belül 5x felhívtam anyát, mert mindig eszembe jutott valami, amit elfelejtettem neki megmondani. Sosem éreztem kínosnak, hogy most ott hívogatom őt a barátaim előtt. Mondjuk az én anyukám sosem várja el, hogy mindig hívogassam, hogy felszálltam a buszra, leszálltam... Mondjuk ha egyedül utazom, akkor van, hogy felhívom többször, mert unatkozok, és hogy beszélgessünk. :D Meg én automatikusan szoktam írni a szüleimnek, hogy hol vagyok, mikor jövök, még akkor is, ha nem kérdezik. :D De olyan nagy elvárásuk nincs a szüleimnek.

Mondjuk avval nem értek egyet, hogy most is jogod van oda menni, ahova akarsz. Kiskorú vagy, a szüleidnek igenis van beleszólása. Persze nem ezt értem azalatt, hogy az a jó, ha a szülő folyton hívogatja közben a gyerekét, csak szimplán, a szülő igenis megszabhatja, hogy hova mehet a gyereke, amíg kiskorú.

Jaj, úristen, mi ez a szar duma, hogy addig örülj, amíg foglalkozik veled? Nem, képzeljétek, egyáltalán nem vidám egy ilyen rátelepedős anya miatt stresszelni, és tényleg nem az első meg második eset, hogy ilyenről hallok, hogy levegőt kapkodva félig sírva veszi fel a telefont, mert nem tízkor, hanem 10:04-kor hívtad. És folyton az órát nézi az ember, mert nem akar megint egy hisztirohamot végighallgatni, és igen, egy idő után rohadtul elég belőle. Az én anyám is ilyen volt, nagyon sokáig tartott, mire leszokott róla, és rossz hír, de mikor elköltöztem, be is durvult... Aztán megszokta, és mára sikerült felnőtt kapcsolatot kialakítanunk és nem kell neki beszámolnom, hogy beértem-e a munkahelyemre (régen frankón minden nap 2x kellett hívni, hogy bent vagyok, meg hogy hazaértem, és ha késtem a hívással, meg kellett magyaráznom, hogy miért). Ez nem gondoskodás, hanem öncélú rátelepedés, érzelmi zsarolás, nincs elég inger körülötte és így próbál kicsikarni magának, plusz rosszul értelmezett anyáskodás. Nem az az anyaság lényege, hogy folyton zaklatjuk meg számonkérjük a gyerekünket, meg "tudni akarjuk, merre jár". Ha sikerült a gyereknevelés, akkor a 17 éves már tud úgy felelősséget vállalni saját magáért, hogy rá lehessen bízni, hova megy és mikor, és meg lehessen vele beszélni, hogy mikor ér pl haza, és ha baj van, akkor mit csináljon, kit hívjon, és ennyi, majd beszélgettek, ha mindenki hazaért. Na, bocs, csak rohadt fárasztó ez a "jaj, majd még visszasírod", dehogy sírom vissza, örülök, hogy végre leszállt rólam és normális a viszonyunk és ő is talált magának mást, ahova az energiáit csoportosíthatja.

Kérdező, együttérzek. Szar ügy. Jobb lesz majd; nekem a fizikai távolság vált be, anya összeszedte magát és megértette, hogy felnőttem, de attól ugyanúgy szeretem. Ma már ott tartunk, hogy sokszor hiányzik... régebben soha nem várta meg, hogy hiányozni kezdjen nekem, mindig előbb hívogatott meg izélgetett, és aztán sírt-rítt, hogy magamtól sose hívom. Na, most már hívom magamtól, mert ad nekem teret.

36n

Ugyanezt kiírtad már pár hete.

Szerinted attól majd nem fog hívogatni, ha sajnáltatod magad itt a GYK-n?

Igazad van. Szélsőséges a viselkedése ami nem normàlis.

Egy ideig az én anyàm is csinàlta ezt. Persze leültem vele beszélni de semmit sem hatott. Én tudatosan építettem le. Még a suliban is minden szünetben fel kellett hívnom mikor lett mobilom, ha nem hívtam, ő hívott, azzal se törődött hogy nem szabad telefonàlnunk az iskolàban, menjek ki a wcre és ott hívjam... Ha hazamentem és kérdőre vont, 6x kellett közölnöm 4 év alatt, hogy elvették a telefonom. Vett újat. Meguntam és a suliban nem vettem fel többet, végig le volt némítva. Az óràim végére 6-7 nem fogadott hívàsom volt.

Aztàn idővel màr suli utàn se vettem fel, mikor a baràtaimmal még elmentünk ide oda. Megfojtott az àllandó ellenőrizgetéssel. Még az utàn is hívogatott, hogy dolgozni kezdtem és lett komoly pàrkapcsolatom.

Anyàm egy ideig hisztizett, de megmondtam neki, hogy beteges amit csinàl, és ultimàtumot adtam neki. Vagy visszavesz, vagy szàmot cserélek, de neki nem fogom megadni és max személyesen beszélhetünk. Idővel megtanulta moderàlni magàt. Elfogadta, hogy az agyamra megy az àllandó nyomozgatàssal. Élhetetlen volt.

Hülyeség a duma, hogy örülj hogy foglalkozik veled mert az ilyen viselkedés ugyanúgy beteges, mintha le se szarna. Ne hagyd magad. Avagy igyekezz minél hamarabb elköltözni, ha nem vàltozik cserélj szàmot stb...

anyám ugyanez..és ez nem szeretet, ez kontroll. kontroll, amit nem akar/tud kiengedni a kezéből. és nem érti, meg jön a "biztosan nem szeretem"

dumájával.

megesett, hogy az aksit téptem ki a telefonból, annyira elegem volt belőle

"Mert egyszer már nem lesznek és örökké néma marad a telefon."

Igen, ez tapasztalom most már én is. Amióta meghalt (ma 11 hónapja.)

"Nekem anyukám már meghalt. Bárcsak felhívhatna még egyszer! Ez nem kamu."

Fogadd őszinte részvétemet, így ismeretlenül is! Nagyon együtt érzek, mert az enyém sem él már, ahogy feljebb írtam. NAGYON TUD HIÁNYOZNI!!!